4.1. Hangváltozás, hangmegfelelés: a nyelvtörténet alapjai

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a történeti nyelvészet alapja a hangváltozás. Ha nem ismernénk a hangok történetét, lehetetlen lenne a szavak etimológiáját tanulmányozni, és a történeti alaktant se tudnánk rendesen kutatni. Ha megértjük, hogy hogyan működnek a hangváltozások, érteni fogjuk azt is, hogy a rokon nyelvekben megőrződött szavak miért nem hasonlítanak egymáshoz, és hogy miért lehetnek ennek ellenére mégis rokonok. Ahhoz, hogy kiderítsük, milyen változásokon keresztül jutottunk el a mai indoeurópai, török, uráli stb. nyelvek hangrendszeréig, rekonstruálnunk kell az indoeurópai, török, uráli stb. alapnyelv hangrendszerét, ebben pedig kulcsszerepük van a hangmegfeleléseknek: tudnunk kell, hogyan felelnek meg egymásnak a hangok a rokon nyelvekben, és milyen szabályosságokat tükröznek e megfelelések.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Szabályos hangmegfelelés például az, hogy a finnugor eredetű szavakban a finn szókezdő p-nek a magyarban rendre f felel meg: puu ~ fa, pata ~ fazék, pääsky ~ fecske, pelätä ~ fél (ige), poika ~ fiú stb. Más szóval: ugyanabban a helyzetben rendszeresen ugyanaz a megfelelés ismétlődik a felsorolt finn és a magyar szavak között. Ugyanígy a latin (c-vel írt) k szabályos megfelelője a germán nyelvekben h (itt gót példákat adunk): canis ~ hunds ’kutya’, caput ~ haubiþ ’fej’, centum ~ hund ’száz’, cornu ~ haurn ’szarv’. Itt tehát szintén szabályos hangmegfelelést tapasztalunk. Mivel a hangváltozás néha feltételes (lásd a finn k- magyar megfeleléseit alább), a helyzet nem mindig ennyire egyértelmű, de a fenti példák jól illusztrálják a szabályos hangmegfeleléseket.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A hangváltozás nyelvtörténetileg akkor számít lényegesnek, ha fonemikussá válik, azaz ha valamilyen módon befolyásolja a nyelv fonémarendszerét. A fonéma olyan hang, amelynek jelentésmegkülönböztető szerepe van, és amikor egy nyelv hangrendszeréről beszélünk, arról beszélünk, hogy milyen fonémák vannak a nyelvben. Például a mai magyarban az sz, az s és a z mind külön fonémáknak tekinthetők. Az sz és a z egymástól csak zöngésségben különbözik, de vannak olyan szavak, amelyeket csak ennek a két hangnak az eltérése különböztet meg egymástól, azaz ún. minimális párok (szász: száz). Az sz és az s között pedig csak a képzésük helyében van eltérés (ez könnyen érzékelhető, ha egymás után mondjuk a két hangot), de ez a két hang is megkülönböztet minimális párokat (szó: só). Ezzel szemben a finnben nincsen ilyen különbség, ott az sz-nek (írva: s) nincs zöngés párja, és nincs s fonéma sem, így a finn sz szabadabban ejthető, bizonyos helyzetekben már-már zöngés z-ként is, máshol majdnem s-ként, anélkül, hogy ez befolyásolná a megértést.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Ezt a variációt úgy hívjuk, hogy allofónia. A magyarban tehát az s, az sz és a z fonémák (a jelentésmegkülönböztető szerepük miatt), a finnben viszont ejtésváltozatok, allofónok. A hangok ejtésbeli váltakozása, azaz az allofónia szinkrón jelenség, amellyel a mindennapi beszéd során lépten-nyomon találkozhatunk pl. különböző hasonulások formájában (lásd pl. az n képzési helyének eltolódását a szenved és a munka szavak kiejtésekor).

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A fonemikus változás ettől lényegében eltérő jelenség: ennek eredményeképpen megváltozhat a fonémák száma vagy a már meglévő fonémák megterheltsége. A fonémaszám-változás lehet bővülés vagy csökkenés. Bővüléskor újabb fonéma jön létre; ilyen változás volt a germán h születése (lásd fentebb), és ilyen volt a magyar h hang keletkezése is: az eredeti k zárhangból előbb egy χ réshang fejlődött (amilyen pl. a mai északi manysiban van) úgy, hogy a k hangnak két allofónja lett: elöl képzett (magas) magánhangzók előtt továbbra is k-nak, hátul képzett (mély) magánhangzók előtt viszont χ-nak, idővel pedig h-nak ejtették (lásd a következő finn–magyar rokonszópárokat: käsi ~ kéz, kivi ~ kő, de: kala ~ hal (főnév), kolme ~ három). Új fonéma akkor lett ebből a χ > h allofónból, amikor különböző változások révén már nemcsak hátul képzett magánhangzók előtt állhatott, hanem elöl képzettek előtt is előfordult, mint pl. az ismeretlen eredetű, de feltehetően igen régen átvett jövevényszóban. Ha ezt a szót szembeállítjuk az uráli eredetű -vel (melynek szókezdő k-ja szabályosan maradt változatlan, hiszen elöl képzett magánhangzó követi), akkor azt tapasztaljuk, hogy a h: k szembenállásnak immár jelentésmegkülönböztető szerepe van. S ahogy magas hangrendű magánhangzók előtt is megjelent a h, ugyanígy (például a török eredetű jövevényszavaknak köszönhetően) hátul képzett magánhangzók előtt is megjelent a k – így válhatott a magyarban önálló fonémává a h. Ami a fonémaszám csökkenését illeti, arra az alábbi alfejezetekben látunk egy-két példát.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave