Az én diákkoromban a szovjetunióbeli rokon nyelveket úgy tanultuk, mint a holt nyelveket. Olvastuk, fordítottuk és nyelvtanilag elemeztük a nyomtatott szövegeket. Abban nem reménykedhettünk, hogy valaha a helyszínen ismerkedhetünk az élő, beszélt nyelvvel. Az akadály hivatalos magyarázata az volt, hogy külföldi állampolgár csak az állami utazási iroda, az Intourist szállodájában lakhat – ilyen szállodák pedig nemigen voltak ott, ahol a mi nyelvrokonaink éltek. Maradt Moszkva és Leningrád, ahol jó esetben találkozni lehetett ott tanuló vagy dolgozó finnugorokkal.

Az 1990-es évek elején azonban nagyot fordult a világ. Szétesett a Szovjetunió, és a maradékból megalakuló Oroszországi Föderáció – legalábbis kezdetben – sokkal nyitottabban viszonyult nemcsak a külföldi kutatókhoz, hanem az anyanyelv és az etnikus kultúra újjáélesztését célzó helyi törekvésekhez is. Ha csak a nyugat-szibériai változásokat vizsgáljuk: 1989-ben az obi-ugorok megalapították a Jugria Megmentése társaságot. A legvonzóbb az volt ebben a szervezetben, hogy volt benne helye a hagyományos kultúrájú halásznak vagy rénpásztornak ugyanúgy, mint a falusi vagy városi munkásnak, a tisztviselőnek és az értelmiséginek egyaránt. Schmidt Éva 1991-ben létrehozta Belojarszkijban az első folklór archívumot, s ennek hatására az Ob-vidéken a folklór archívumok egész hálózata alakult ki. 1991-ben Hanti-Manszijszkban tudományos intézet is létrejött, mely odavonzotta az ország minden tájáról a hantik és manysik legjobb kutatóit. Ezek az intézmények nemzetközi kapcsolatok építésére is törekedtek.

Jómagam először 1990 decemberében jártam az Urálon túl. Ekkor ünnepelte a Hanti–Manysi Autonóm Körzet fennállásának 60. évfordulóját. Ez volt az első olyan alkalom, amikor külföldieket is meg lehetett hívni Hanti-Manszijszkba. Magyarokon és finneken kívül norvégiai számik is részt vettek az ünnepen. Itt találkoztunk először azokkal, akik a későbbi expedíciókon folyamatosan segítették munkánkat.

Az expedíciók pedig szinte rögtön elkezdődtek. A decemberi jubileumi ünnepségen a magyar delegációban többek között ott volt Schmidt Éva, Lázár Katalin és Kerezsi Ágnes is. Amikor Lázár Katalin meghallotta, hogy a következő januárban a Kazim folyó partján, Juilszkban bemutatnak egy medveünnepet, hazajött, pénzt szerzett a következő utazáshoz, videókazettákat vásárolt, és rögtön fordult vissza Szibériába (erről Lázár Katalin írt bővebben a jelen kötetben, lásd az előző fejezetet). Éva haza sem jött, ő Hanti-Manszijszkból egyenesen Juilszkba ment. A következő évben Kerezsi Ágnes is visszatért Szibériába, pontosabban a szurguti területre, a Tromagan folyó partjára. Márciusban és augusztusban töltött néhány hetet a Szopocsin nagycsalád szálláshelyén (erről pedig Kerezsi Ágnes írt bővebben a 15. fejezetben). Amikor 1992-ben ismét útnak indult, Lázár Katalinnal együtt én is csatlakoztam hozzá. Az volt a terv, hogy komplex kutatást végzünk, melynek során a néprajzos, a népzenekutató és a nyelvész módszerei és szempontjai kiegészítik egymást. A kezdeményezés sikeres voltáról a szurguti hantik kultúráját bemutató közös tanulmánykötetünk tanúskodik.1 Így kezdődött az én kapcsolatom az élő hanti nyelvvel, annak a szurguti nyelvjárásával. Ez is keleti hanti, de sokban különbözik az általam korábban tanulmányozott vahi változattól.