Egyrészt a régió őslakos népei között a földhasználat mindig is relatíve rugalmas rendszer volt, ahol egy-egy terület birtokbavétele – függetlenül a rokonsági csoportok erős lokális kötődéseitől – megegyezések tárgya lehetett. Éppen ezért a helyi ellenállási mozgalmak alapvető célja soha nem az olajbányászok elűzése volt, hanem inkább a két érdek összeegyeztetése: olyan rendszert akartak kialakítani, amely mindkét fél számára kielégítő, amelyből nekik is hasznuk van, amely a legkevesebb kárt okozza a maguk és a környezetük számára. Hiszen az ellentétek talán nem is összeegyeztethetetlenek: a hantiknak az kell, ami a földön van, az oroszoknak pedig az, ami a földben.

Fontos oka még a konfliktusok hiányának a helyi lakosság kollektív érzése. Ennek a kollektív érzésnek az alapja a „szovjet ember” ideológiájának megteremtése volt a szovjet időszakban, ami a közös érdekek, a közös szenvedések és a hazaszeretet ideológiájára építve meglehetősen sikeresnek bizonyult. Ennek posztszovjet megjelenési formája a „rosszijanyin” („oroszországi”) ideológia, az etnikumok feletti, Oroszországhoz való tartozásra épülő nemzeti érzés. Ez a saját érdekeket képes a közösségi, nemzetgazdasági érdekek mögé sorolni, helyesebben az állami érdekeket képes saját érdekként láttatni. Ennek hatására gyakran még a helyi elit is indokoltnak, elfogadhatónak tartja saját érdekei háttérbe szorítását, illetve az állami szempontok támadása még számukra is erkölcsileg kétes stratégia, ami csak bukásukat eredményezhetné. Az állam ráadásul rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel elsimíthatja, elleplezheti az esetlegesen felbukkanó konfliktusokat úgy, hogy erőpozícióját kihasználva előbb-utóbb keresztülviszi akaratát, és az esetleges ellenálló feleket is érdekeltté teszi az általa preferált projektek megvalósításában. Ha ez mégsem sikerülne, akkor a média közvetlen uralása révén az esetleges ellenállásokat elhallgattatja, vagy éppen nyers, ám leplezett módszerekkel, erővel elfojtja, likvidálja a problémákat.

Bár tényleg úgy tűnhet, hogy Nyugat-Szibériában – főleg más területekkel összevetve – konfliktusok nélküli a kőolaj kitermelése, érdemes ezt az állítást történetileg árnyalni. Mielőtt ezt megtenném, fontos leszögezni, hogy a szakirodalom meglehetősen sajátosan használja az „őslakos” és a „hanti” terminusokat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kőolajbányászathoz fűződő eltérő érdekek mentén az utóbbi évtizedekben megnövekedett a hanti társadalmon belüli rétegződés. Ennek a rétegződésnek egyik alapvető szempontja az, hogy milyen kapcsolatban vannak az olajbányászattal: ebben az ágazatban helyezkedtek-e el, esetleg élvezik a területhasználat után járó juttatásokat, avagy az erdőben élve alapvetően elszenvedői-e a helyzetnek. Az álláspont gyakran közvetlen kapcsolatban van az illető hantik lakóhelyével is, azzal, hogy városokban, falvakban vagy szállásokon élnek-e. Azt láthatjuk tehát, hogy a hantik egy része az ellenállás helyett az együttműködésre rendezkedett be, hogy az olajbányászat utáni haszon, a nekik fizetett kompenzáció megélhetési stratégiájuk részévé vált, más részük pedig a városba költözve kikerült a kőolaj körüli konfliktusokból. Ennek ellenére a szakirodalom a lehetséges érdekcsoportok – és életmódcsoportok – közül alapvetően ma is az erdőben élő, az olajbányászokkal folytatott küzdelemben elsősorban érintett hantik érdekeit mutatja be általános hanti érdekként, és mind a „hanti”, mind az „őslakos” fogalmakon alapvetően a tradicionális életmódot folytatókat érti.

A kitermelés a megkezdésétől, vagyis az 1950-es évektől fogva komoly változásokat hozott a helyi őslakosok életében. A kezdeti időszakban az olajbányászok korlátok nélkül sajátíthattak ki maguknak bármilyen területet, és „a haza javára” használhatták azt, anélkül hogy ebbe a helyi őslakosoknak bármilyen beleszólása lehetett volna. Ha pedig volt, akkor minden ellenállás a nacionalizmus vádjával lett lesöpörve, elhallgattatva.

Változást csak a szovjetrendszer gyengülése hozott, ugyanis a gorbacsovi politika enyhülő légkörét kihasználva az itteni őslakosok váltak a kisebbségi politika úttörőivé, és küzdelmeik minden esetben kapcsolatban álltak a kőolajbányászattal. 1988. április 20-án hét szibériai őslakos író, köztük a hanti Jeremej Ajpin és Roman Rugin levelet írt Gorbacsovnak, az akkori első titkárnak, amelyben az általuk felsorolt 13 problematikus pont közül az egyik az iparosított területekért elvárt kompenzáció volt. 1989-ben sorra alakultak Nyugat-Szibériában a kisebbségi érdekvédő szervezetek, 1989-ben rendezték meg a „Szamotlor Praktikum” nevű tanácskozást, és 1990-ben összeült az „Északi Kis Lélekszámú Népek Első Kongresszusa” is, amelynek egyik legfontosabb követelése az e népek lakóhelyein folytatott tradicionális gazdálkodás elsőbbségének jogi rögzítése volt. Egymást követték a Hanti–Manysi Autonóm Körzetben kialakuló, alulról kezdeményezett ellenállási akciók: Jeremej Ajpin kiáltványa 1989-ben; az 1990-es Konda folyó menti első útlezáró demonstráció, melyet az 1990-es Varjogan és az 1993-as, súlyos retorziókat kiváltó Tromagan menti útlezárás követett. Közben 1991-ben ugyancsak a Tromagan folyó menti Russzkinszkajában tiltakoztak a fegyveres ellenállást is belebegtetve. A tiltakozás egyik formája az lett, hogy középületek elé „csumot”, sátrat állítottak, amelyek közül a leghíresebb akció 1995 áprilisában a hanti-manyszijszki parlament épülete előtt zajlott, ám ezt megelőzte az 1992-ben Nyizsnyevartovszkban és Varjoganban tartott sátoros demonstráció. 1993-ban a ljantori ellenállók még az ENSZ-hez is elküldtek egy tiltakozó beadványt. Nagyszabású demonstráció zajlott még 1996-ban a Numto mellett is, ahol rénszarvasáldozatot tartottak, illetve rénszarvast szenteltek az állam és az autonóm körzet akkori vezetőinek.

A tiltakozó akciók hol átmeneti sikereket értek el, hol sikertelenek voltak, az azonban mindenképpen elmondható, hogy a helyi őslakos népeket felrajzolták az országos politikai térképre. Sikerült olyan rituális nyelvet kialakítaniuk tiltakozásuk észrevétetésére, amely értelmezhető volt a „hantik” és „látható”, érthető, illetve kellően etnospecifikus volt a helyi többségi társadalom számára is. A legfontosabb szimbólummá a „csum” lépett elő, ami ugyan ma már egyáltalán nem a legáltalánosabb lakhelye a hantiknak és a manysiknak, mégis kiválóan alkalmas arra, hogy kultúráik emblémája legyen. Az úton a forgalmat elzáró vagy a döntéshozók épülete elé felállított „csum” amellett, hogy a konfliktus szimbólumává tudott válni, egyben megoldási lehetőséget is kínált a tiltakozások szervezőinek szándéka szerint: a „csumokban” teázásokat szerveztek, ami a lehetséges megbeszélésekre, a konfliktusok elsimításának lehetőségére hívta fel a figyelmet. A másik alapvető szimbólummá a rénszarvas lépett elő, köszönhetően a nyenyec költő és aktivista, Jurij Vella szervezte numtói tiltakozó rénszarvasáldozatnak. Az elemzések szerint a rénszarvas a hanti és erdei nyenyec kultúra középpontja, egyben a függetlenség szimbóluma is, hiszen teljesen sosem sikerült háziasítani, az emberek alkalmazkodnak a rén életritmusához, nem pedig fordítva, és erőszakkal terelni vagy esetleg bántani sem lehet. A rénszarvas felajánlása az állami és regionális vezetőknek azt a célt szolgálta, hogy a rénjeiken keresztül érintetté tegyék őket a területet károsító kőolajbányászat elleni fellépésben, és végre betöltsék azt a felelős vezetői szerepet, ami a szervezők szerint az „igazi” vezető sajátja. Az akció többszörösen sikertelen volt, mert egyrészt a felszentelt rének borjainak sorsa tragikusan alakult, másrészt a címzettek félreértették a rítust, és benne az alattvalók hízelgő ajándékát látták.

Ebben az időben, amikor a központi állam egyértelműen meggyengült, nemcsak alulról kezdeményezett akciók szerveződtek az olajbányászat érdekei ellen, de a regionális vezetők is gyakran felléptek a bányászattal – és közvetetten Moszkvával – szemben vagy úgy, hogy megtorpedóztak ipari vállalkozásokat, vagy úgy, hogy olyan helyi rendeleteket hoztak, amelyek alkalmasak voltak az őslakosok érdekeinek kifejezésére, védelmére. A Hanti–Manysi Autonóm Körzet ily módon küzdött a „belső gyarmat” szerepe ellen. Ugyanakkor tagadhatatlan az is, hogy számtalan esetben éppen a regionális adminisztráció volt az, ami kijátszotta a helyiek érdekében hozott szabályokat, többek között a közigazgatási területek átrajzolásával, ami egy-egy helyi népszavazás esélyeit jelentősen befolyásolta.

A putyini rendszer kiépülése folyamatosan egyre erősebb központosítást eredményezett. A Jukosz-ügy1 után néhány nagy, monopolhelyzetbe kerülő állami cég vonta ellenőrzése alá a kitermelés túlnyomó részét. A föderációs törvényhozás különböző törvénymódosításokkal elkezdte visszabontani az őslakosok jogait, megnehezítette érdekérvényesítési lehetőségeiket, vagy akár azt is, hogy magukat őslakos kisebbségként határozzák meg. Ráadásul szinte minden jog átkerült a regionális szintről a föderációhoz, ami csökkentette a helyiek önrendelkezési és érdekérvényesítési lehetőségeit is.

Bár a mai politikai helyzetben az érdekérvényesítés lehetőségei csekélyek, mégis jelentős konfliktusok alakultak ki a helyiek és az olajbányászok között, ahol a helyiek időnként átmeneti sikereket is elérhettek. Most, a putyini rendszerben, amikor a „hantik” valójában hatalom nélkül maradtak, és joggal tarthatnak attól, hogy ellenállásukat komoly retorziók követik, felértékelődtek azok a rejtett politikai viselkedésformák is, amelyek fenntartják az állam hegemóniájának látszatát. A lényegük az, hogy a hatalom egyes intézkedései alól kivonják magukat a benne résztvevők. Ezek az „ellenállás hétköznapi formái”, mint például az olajlelőhelyek mellett élő „hantik” elzárkózása az orosz nyelv ismeretétől; az internátusokban a szállásaik helyét elhallgató gyerekek viselkedése; a visszavonulás a még érintetlen, sokszor nem is hozzájuk tartozó vadászterületekre; valamint az, hogy a helyi törvényekre fittyet hányva vadorzóként vadásznak és halásznak; illetve az, hogy szabotálják az olajbányászok munkáját.

Az olajbányászok – és a velük együttműködő állam – érdekei tehát gyakorlatilag összeegyeztethetetlenek az „őslakosok” érdekeivel. Mindkét fél sajátjának tekinti az adott területet: a „hantik” öröktől valóan magukhoz tartozónak tartják az őket egyedüliként táplálni képes földet, az olajbányászok pedig úgy vélik, hogy ők hősiesen meghódították, megszerezték azt maguknak, ráadásul nem is csak a saját hasznukra, hanem az állam, a nemzet hasznára is. E kapcsolatrendszerben az „őslakosok” a legfontosabb konkurensnek az olajbányászokat tartják, míg ők gyakran nem is részei az olajosok perspektíváinak, ha pedig azok, akkor csak heroikus munkájukat zavaró perifériális tényezőként jelenhetnek meg. Tehát az olajbányászok továbbra is meg vannak győződve arról, hogy nélkülözhetetlenek Oroszország társadalmi, gazdasági és politikai rendszerében, ez a hit pedig megakadályozza a helyi őslakos közösségekkel, a szomszédaikkal való együttérzés lehetőségét.

Láthatjuk, hogy a hantik és a manysik életének meghatározó keretét ma az olajbányászat adja. Ebben a rendszerben ők vannak a „gyenge” pozícióban: érdekeik gyakorlatilag láthatatlanok, annak ellenére is, hogy az ökológia gondolatmenetére felfűzve viszonylag nagy nyilvánosságot tudnak maguknak kivívni. Ellenállni, az érdekeiket hatékonyan képviselni a jelen helyzetben gyakorlatilag már nincsen lehetőségük, és vagy beolvadnak, alkalmazkodnak a helyzethez, vagy pedig úgynevezett „gyenge” ellenállási stratégiákat választanak.