A réntartó családoknak, akiket meglátogattam, egynél több szálláshelyük volt az erdőben, és ez általános a terület réntartói között. Legalább egyszer egy évben költöznek a łǒŋ-qåt ’nyári ház’ és a tüłəγ-qåt ’téli ház’ között. Ugyanígy kötelező a tavaszi legelők melletti szálláshely, a tăwi-qåt ’tavaszi ház’, hiszen itt ellenek a rénszarvasok. Itt néha könnyűszerkezetes kunyhók állnak, csak egy fóliával takart faállványból. A fekete fólia, amellyel a kőolajvezetékeket szigetelik, és amelyet a rénszarvastartók az olajmezőkön kapnak, leváltotta a hagyományosan erre a célra használt nyírfakérget. A Szopocsin család például tavasszal, az olvadás és ellés idején egy csumban, vagyis egy sátorvászonnal fedett rúdsátorban él. Az Ajvaszeda család a régi téli szálláshelyét használta tavaszi szálláshelyként. Csak kevés családnak van külön őszi szálláshelye (süwəs-qåt ’őszi ház’) is. Általában még ősszel átköltöznek a téli szálláshelyre, és ezt nevezik akkor őszi háznak. Ez a fajta mobilitás több tényezőtől függ, például a rénszarvaslegelők helyzetétől, a rénszarvasnyáj méretétől és a többi gazdasági ág (vadászat, halászat, gyűjtögetés) jelentőségétől. Az egyes gazdasági ágak ökonómiai fontossága erősen ingadozik, és külső tényezőktől függ, az eladási lehetőségektől éppúgy, mint a saját terület és a család adottságaitól. Azok a családok, amelyeknek nincs, vagy csak kevés rénszarvasa van, a tőzegáfonya gyűjtésével és eladásával jelentős jövedelemhez jutnak, és a szomszédaiktól veszik a rénszarvashúst és a prémeket. Más családok, mint például J. K. A.-é, amelyeknek nagy rénszarvasnyájuk van, a szomszédaiktól veszik a bogyót télire. Ez azonban kivételes eset. Egyre gyakrabban tárnak fel a tromagani réntartók maguk számára új és új bevételi forrásokat. Télen a kogalimi piacon, illetve Russzkinszkaja közelében a Szurgutba vezető autóút mentén fagyasztott hallal és kitömött mókusokkal vagy ragadozómadarakkal kereskednek. Kéz alatt a városlakóknak mást is eladnak: szerkezetkész rönkházakat vagy fürdőházakat, de még fa teherszánokat is, melyeket a motorosszánokhoz lehet kötni. Ideális esetben a család önellátó, és rendelkezik elegendő hallal, különféle bogyófajtákkal, rénszarvashússal, valamint a ruházathoz szükséges prémekkel és bundákkal. Vásárolni csak azt vásárolják, ami nincs az erdőben, és amit a kőolajcégek nem szállítanak. A rénszarvasnyájak szaporulatának, a legelők elhelyezkedésének vagy cseréjük szükségességének függvényében 2–4 szálláshelyet, lakóházat létesítenek egymástól 2–15 kilométernyi távolságon belül.

 

 

Ezeknek a szálláshelyeknek a szabad választását azonban az elmúlt évtizedekben erősen korlátozták. 2000-ben tanúja lehettem egy családon belüli vitának a T. családban. A család a feleség családjának a földjén lakott. A matrilokalitás a hantiknál kivételes, és ebben az esetben az volt az oka, hogy az idősebb fiúnak el kellett hagynia az édesapja szálláshelyét. Az ő szálláshelye közelében már nem talált magának új lakóhelyet, mert ezt már olajmezők vették körül. De látogatásomkor már az olajmezők a család új szálláshelyének közelében is megjelentek, és a T. család azon gondolkozott, hogy a nyári szálláshelyüket pár kilométerrel nyugatabbra helyezzék-e át. Két dolog adott azonban okot az aggodalomra a rénszarvastartónak. Egyrészt tudta, hogy azt a folyócska menti erdősávot, ahol le szeretett volna települni, rendszeresen látogatták a kogalimi felsőbb körökből azért, hogy ott vadásszanak. Ők a terepjárójukkal mentek vadászni, és természetesen nem akarták, hogy egy hanti család a rénszarvasaikkal zavarja a vadászatukat. Bár a terület hivatalosan a család által regisztrált föld, mégsem volt okuk arra, hogy akadályozzák a vezetőséget a vadászatban, hiszen a segítségükre, a jóindulatukra és a védelmükre szükségük volt a városban. A T. család feje rendelkezett egy fiktív állással Kogalimban, és ennek megfelelő havi fizetést kapott akkor is, ha soha nem kellett ott személyesen megjelennie. Ezenkívül volt még egy második ok is, amelyről csak véletlenül és részben értesültem. A folyócska, amely mellé T. család költözni szeretett volna, tabusított terület volt, amelyen vallási okokból nem lehetett gazdálkodni, különösen pedig letelepülni nem. Ezeket a használati tabukat sok esetben kényszerűségből már nem tudják tartani a tromagani hantik szálláshelyeiken. Ahogy a hanti Agrafena Peszikova mesélte, már régen is szokásos volt, hogy szűkös időkben a használati tabukat feloldják. A 2000-es évek után többször is meglátogattam a T. családot. A mai napig nem tudták elhatározni, hogy egy másik szálláshelyre költözzenek-e, pedig a kőolajfúró tornyok időközben látó- és hallótávolságon belülre kerültek.