Ami a változás módját és hatását illeti, nézzünk meg először két képzeletbeli hangváltozást! Tegyük fel, hogy az alábbi két úr egyaránt magyar nyelvű, de történik velük egy kis kellemetlenség: egyikőjük náthás lesz, és eldugul az orra, a másik pedig elveszítette a metszőfogait. Így a képzeletbeli Nátha úr az ún. nazális zárhangok (m, n, ny) helyett rendre b, d, gy hangokat kezd ejteni: az adott hangok esetében csak minimális változás történik, mert a levegő nem az orrüregen keresztül távozik, hanem a szájon keresztül. A képzeletbeli Foghíj úr pedig nem tud többé a metszőfogak segítségével rést képezni, így ő is szabályosan helyettesít bizonyos hangokat: az sz-t f-nek tudja ejteni, a z-t v-nek.

A valódi hangváltozások hatása ugyanez: ha egy hang más-más irányba fejlődik a rokon nyelvekben, akkor első ránézésre már nem feltétlenül ismerhető fel, hogy az adott hangokat tartalmazó szavak történetileg összetartoznak. A történeti hangtan kutatásában azt a folyamatot, amelynek során megpróbáljuk feltárni, mi lehetett az egymásnak történetileg megfelelő szavak eredeti hangalakja, rekonstrukciónak nevezzük. A rekonstruált alakokat (azaz olyan formákat, amelyeket nem tudunk adatolni írásos forrásokban, de a leszármazottaik alapján igen nagy valószínűséggel ki tudunk következtetni), rekonstruktumnak nevezzük, és csillaggal jelöljük. Mivel a magyar kb. háromezer éve kivált az ugor közösségből, és ez alatt a hosszú idő alatt a magyarban és a két obi-ugor nyelvben is lejátszódtak hangváltozások egymástól függetlenül, találkozhatunk olyan szavakkal is, amelyek esetében a megfelelők mai hangalakjai még kevésbé hasonlítanak egymásra, mint a dász és a náf vagy a báz és a máv (azaz lehet, hogy akár egyetlen közös elemük sincs), de a szabályos hangmegfelelések alapján kikövetkeztethető, hogy milyen lehetett az az alak, amelyből (a szintén szabályos) változások segítségével minden mai alak levezethető.

A való életben persze nem nátha és foghíj miatt indul be a hangváltozás, továbbá nem egyik percről a másikra lép új hang a régi helyébe, nem csupán ideig-óráig tart az érvénye, és ami fő: nem csak egy-egy beszélő nyelvhasználatában megy végbe a folyamat. A valódi hangváltozások többsége fokozatos, több nemzedéken át tartó folyamat, amelyben a beszélőközösség nagy része osztozik. Ami közös Nátha és Foghíj úr képzeletbeli hangváltozása és a tényleges hangváltozások között, az az, hogy egyik sem tudatos, sem szándékos. Vannak ugyan különleges esetek, amikor valamilyen külső tényező, például kontaktushatás ösztönzi a hangváltozást oly módon, hogy a beszélők másolni próbálják a kontaktusnyelv „divatosabb” hangjait, de általában nem erről van szó: nem tudjuk a hangváltozásokat tudatos törekvéssel magyarázni.

Mint mondtuk tehát, a hangváltozás alapvetően fiziológiai jelenség, és mint ilyennek jellegzetes az irányultsága: például a korábban említett k > h vagy p > f változás, melynek során zárhangból réshang lesz, gyakori hangváltozási irány, míg ennek a fordítottja igen ritka. Emiatt a világ számos nyelvében találunk példát a mondott változásokra, és ez azt jelenti, hogy a történeti hangtan kutatásában tudunk tipológiai érveket is használni: a kutatók által javasolt hangváltozásokat annak alapján értékelhetjük valószínűnek vagy kevésbé valószínűnek, hogy más nyelvekben előfordulnak-e, és ha igen, sokban-e, vagy sem. Ilyenkor mindig gyanús, ha valamelyik nyelv történetében olyan változást vélünk felfedezni, amelyre máshol nincsen példa.

Ha a magyar nyelv hangtörténetét nézzük, az említetteken kívül még sok olyan változást találunk benne, amelyek gyakoriak a világ nyelveiben. Ilyen például az azonos helyen képzett nazális+zárhang kapcsolatában bekövetkező zöngésedés és az azt követő denazalizáció: *mp > b, *nt > d, *ηk > g, mely a magyarban olyan szavakban ment végbe, mint pl. eb (vö. északi manysi āmp, déli hanti ämp ’ua.’), had (vö. északi manysi χōnt ’hadsereg’, hanti χanti ’ember, hanti’) és jég (vö. északi manysi jāηk, keleti hanti jöηk ’ua.’). Erre sok párhuzamot találni többek között a rokon nyelveinkben is: a szamojéd nyelvekhez tartozó enyecben, a permi nyelvekben és a legtöbb számi nyelvben. Ez a denazalizáció egyben jó példa arra is, hogy a rokon nyelvekben egymástól függetlenül is történhetnek hasonló változások. Ezzel szemben azoknál a hangváltozásoknál, amelyek több leánynyelvben is lezajlottak, de általában véve ritkábbak a világ nyelveiben, kevésbé valószínű, hogy egymástól függetlenül zajlottak volna le.

De bármilyen fontosak is a hangváltozásokra vonatkozó tipológiai megfigyelések, pusztán ezeknek az alapján nem lehet elutasítani feltételezett hangváltozásokat, ha azok egyébként jól magyarázhatók. Az ugor és a szamojéd nyelvek történetében erre is találunk jó példát. Azt biztosan tudjuk, hogy a manysiban a finnugor vagy uráli *s-ből és *š-ből (azaz hétköznapi magyar helyesírással: az sz-ből és s-ből) t lett, a hantiban viszont (nyelvjárástól függően) különböző l-féle hangokat találunk a régi *s és *š helyén, a szamojéd nyelvekben pedig szintén a manysihoz hasonló változások történtek. A magyarban ugyanakkor teljesen eltűnt az eredeti uráli *s és az *š, valószínűleg úgy, hogy előbb egybeestek egy, a nyelvheggyel a felső és alsó fogsor között képzett réshangban (fonetikai jele: θ; ezt ejtjük az angol thin ’sovány’ szóban), s ez a réshang aztán szabályosan eltűnt. Ugyanezen a közbülső réshang fokon keresztül lehet a manysi és a hanti változást is megmagyarázni, lásd a 4.3. ábrát: