A családunkban nyolc gyerek volt: a nővérem Kátya, utána következik Tászja, Tánya, Ljúda, aztán a három bátyám, Vlagyik, Kolja, Aljosa, és én a legkisebb – a fészek alja. Tanév idején a gyerekeket mindig Szaranpávelba2 viszik, ott laknak és tanulnak az internátusban, a falunkban gyerek nem is marad. Emlékszem, ilyenkor otthon néha unatkoztam, nem volt kivel játszani, nénikéimhez futottam teázni. A legidősebb Szanter nénénk volt, aztán Pálatyi néni, majd anyám nővére Tárja néni, és Léna néném volt a legfiatalabb. Hozzájuk jártam tehát néha vendégeskedni.

Jól emlékszem arra az őszre, amikor először vittek engem is iskolába. Minden gyerek szép ruhát vett fel. Örültem, hogy végre én is tanulni mehetek. Szüleink csónakba ültettek minket, és azzal vittek Szaranpávelba. Anya beköltöztetett bennünket az internátusba, aztán az egyik nevelőnővel beszélgetett, és elment valahová, emlékszem, én ott sírtam az ajtóban. Utána valahová hívtak mindannyiunkat, én nem akartam menni, de mindenki az ebédlőbe futott. Végül beletanultam az ottani életbe és a tanulásba is.

Oda, az internátusba 4. osztályig jártak a gyerekek. Mindenki manysi volt a Szaranpável környéki falvakból. Emlékszem, mikor iskolába jártam, az őszi szünetben kétszer is hazagyalogoltunk. Első alkalommal apánk jött értünk. Az őszi jég még vékony, lóval nem lehet rámenni, a folyón ember aligha kel át. Apánk csak gyalog tudott értünk jönni. Szaranpávelban vettünk egy fél tarisznya kenyeret és még valami ennivalót, így indultunk el. Velünk volt a kis vasszánunk, apánk a kenyeres tarisznyát arra rakta, és húzta. Szejmjánál megpihentünk, apánk tüzet rakott, a fazékban teát főzött, megteáztunk, és aztán tovább gyalogoltunk. Amikor nagyon elfáradtam, apám a szánra ültetett, úgy húzott. Akkor hétéves lehettem, a bátyám, Aljosa pedig kilenc. Vlagyik és Kolja már nagyobbak voltak, Ljúda pedig nyolcadikba járt.

Az út Hoszloh falun át haladt, ott lakott nagyapánk. A folyó túlpartján már a falu volt, de át kellett kelni a Szigva folyón. Láttuk, hogy nagyapa házában világít a lámpafény. Esteledett, az utat már nem lehetett látni, csak kevés hó esett, a folyó jege feketéllett, a csapás rajta keresztül nem látszott. Aztán apám észrevette, hogy faágakkal valaki megjelölte, hogy merre kell menni, azok mentén lépkedtünk egymás után, így keltünk át a folyón. Nagyapához értünk, most is emlékszem, ültünk az asztalnál, teáztunk, én szinte ott elaludtam. Nem is emlékszem, hogy kerültem ágyba. Épp csak megvirradt, már felkeltünk, hisz aznap a falunkig még el kellett jutnunk. A lábam nagyon fájt az egész napos gyalogolástól. Nagyapánál még ittunk egy teát, aztán elindultunk. A hátralevő út már kicsit rövidebb volt, még 16 versztányit gyalogoltunk. Hoszlohtól az út végig a folyó mellett ment. A partot a hó még nem lepte be, csúszós volt, nagyon nehéz volt ott haladni. A folyón a jég még nem volt egyenletes, nagy lukak maradtak rajta. Muvintyészhez értünk, ott kicsit pihentünk. Ha az ember túl sokáig pihen, csak fáradt lesz, nem tud újra felállni. A két bátyám erős volt, vitték a nyírhéjputtonyukat, ők mentek legelöl, nagyon igyekeztek hazaérni. Én is nagyon vágyakoztam anyám után, és hogy láthassam a házunkat, a teheneimet. A szüleimnek mindig sok tehene volt, a kis bocikat nagyon szerettem, a játszótársaim voltak, kenyérrel etettem őket, a tápszert kevergettem, megitattam és kenyérrel etettem őket.

Eleinte az internátusban anya nélkül elaludni sem tudtam, amikor lefeküdtem, csak rá gondoltam, aztán valahogy mindig álomba sírtam magam.

Mikor végre hazaértünk, anyánk örült, megetetett minket, finom húsos levest főzött. Nyírhéjtaplót füstölt, egy tálkába húst szedett, a ház hátsó (szent) részébe egy csészényi húslevest tett. A következő nap szüleink áldozat bemutatására készülődtek. Minden évben valamilyen állatot öltek le. Emlékszem, anyám áldozati leplet és fémpénzeket vett elő, a nyírhéjtapló füstölőt ide-oda himbálta felettük. Apám a két fiával a házunk oldalához vezetett egy bikaborjút, füsttel megtisztították, a szemét apánk letakarta az áldozati lepellel, és aztán a nagy fejsze tompa végével leütötte. Anyánk így mondta nekünk: „Az áldozati állatot nem szabad sajnálni, hisz a jövőnkért áldozunk, imádkozunk.”

A bikaborjút megnyúztuk, anyánk a finomabb részeket – a nyelvét, szívét, máját – felrakta a tűzre, mikor elkészült, kimert belőle. Fogtuk az ételünket, és védőistennőnk bálványházához mentünk ételáldozatot bemutatni. A bálványház a házunkhoz közel volt, nem kellett sokat gyalogolnunk. A bikaborjú leölése előtt apánk már odament, a bálványházat kinyitotta, nyírhéjtaplóval megfüstölte. Mikor odaértünk, az asztalt megterítettük, az ételeket az asztalra helyeztük, apa üveget bontott, csészéket helyezett az asztalra, egyet Miszne számára is felrakott a bálványházhoz. Mi mind egy oldalra álltunk, fejet hajtottunk, anyánk manysiul imádkozott. Ezután enni kezdtünk. Hoztunk magunkkal forró teát, azt ittuk. Mikor az evést befejeztük, a magunkkal hozott áldozati lepleket apám a bálványházba tette, az edényeket pedig hazavittük. Mielőtt a bálványház ajtaját becsuktuk, újra fejet hajtottunk, elköszöntünk istennőnktől.

Így tanultuk meg már kisgyerekként, hogy szüleink hogyan áldoznak manysi módra. Anyám minden szavára emlékszem, arra is, hogyan imádkozott, és saját gyerekeimnek is így tanítottam meg, hogy tudják, és nagyszüleik módjára imádkozzanak ők is Torumhoz.

Mikor a téli szünetekre hazajöttünk, telő hold idején mindig elmentünk a bálványházhoz. Friss nyers halat, nyers húst vittünk, Misznének friss étellel áldoztunk. Anyánk így tanított minket: „Gyerekek, ha hazajöttök, Misznéhez mindig menjetek el, ételáldozattal kínáljátok meg őt!” Ma is anyánk szava szerint élünk.

Egy másik alkalommal pedig anyánkkal mentünk haza az őszi szünetben. Én akkor harmadik osztályba jártam. Már nem emlékszem, anya kivel jött Szaranpávelba. Mi, testvérek összegyűltünk, és elindultunk. Ljúda akkor már nem járt abba az iskolába, Tyumenybe ment továbbtanulni. Így anyámmal és a három bátyámmal, Vlagyikkal, Koljával és Aljosával mentünk a falunk felé. Már mind nagyobbak, erősebbek voltunk, én 10 év körüli lehettem. Útközben néha megálltunk, megpihentünk, Szejmjánál megteáztunk. Hoszlohhal szemközt érve már besötétedett, nem látszott, hol lehet átkelni a folyón. De a partról girbegurbán felállított fadarabokat vettünk észre, valaki ezekkel jelölte, merre lehet menni. Óvatosan átkeltünk a folyón, végre nagyapa házához értünk. Akkoriban halt meg nagyapánk, így apánk a kisebbik bátyja, Vászja házában volt. Bementünk, felmelegedtünk, leültünk teázni, beszélgettünk. Aztán anyával aludni mentem, így biztatott: „Kicsi gyermekem, leánykám, gyorsan most elalszol, reggelig alszol, biztosan nagyon elfáradtál.”

Anya mindig korán kelt. Hogy aznap hazaérjünk, már nagyon korán felkelt. Felébresztett minket, teát ittunk, és elindultunk. Éjszaka hullott egy kis hó, emiatt nehezebb volt járni. Emlékszem, ahogy közeledtünk a házunkhoz, úgy lett egyre könnyebb gyalogolni is. Hoszlohtól végig a folyópart mentén mentünk, a folyó jege még nem volt elég vastag.

Horingpável falunktól a folyón felfelé van egy fövenyes szent partszakasz, oda csak férfiak mehetnek, ott, a part azon részén csak férfiak áldozhatnak. Ahogy ehhez a részhez értünk, látjuk, a folyó szélén vékony jéghártya van. Elöl a kisfiúk mentek, aztán a nagyobb fiúk, nekik lehetett a part mentén, az áldozóhelyen át menniük. De mi anyával mit csináljunk, nekünk ott nem lehetett menni! Az ősz hideg, szeles, mi összekapaszkodva a vékony jégen át mentünk, nagyon csúszott. Anyácskám csak imádkozott: „Fövenyes parti atyácskánk, tégy oly jót, segíts nekünk, hogy hazáig elérjünk, hogy a gyerekeimet a falunkba vigyem!”

Ott a szent parton Szárnyas Bagoly Atyánk áldozóhelye van, az nagyon szent hely, oda kislányok nem mehetnek!

Anyával tehát a folyó szélén megyünk, a jég nagyon vékony, épp csak befagyott. Beljebb a folyón nagy lyukak voltak a jégen, nagyon ijesztő, féltünk, hogy lecsúszunk az örvénylő folyóba. Csak elbírjon minket a jég! Így összekapaszkodva haladtunk valahogy előre. És végül a szent partszakaszt elhagytuk, a szárazföldhöz értünk, Torum segített, épségben hazaértünk. A szent helytől a falunkig még 4-5 kilométer. Amikor végre odaértünk, nagyon örültünk, elfelejtettük azt is, milyen fáradtak vagyunk. Mi anyával csak könnyeztünk, annyira ijesztő volt az út.

Kiskoromban mindig nagyon hazavágyódtunk. A szünetek hétnaposak voltak, két nap alatt értünk haza, vissza egy nap volt az út, otthon lenni csak négy nap maradt. Ezért a négy napért ekkora fáradságot vállaltunk, ilyen sok viszontagsággal jutottunk haza! Ennyire vágyódtunk az otthonunkba, a mi falunkba! Vissza az iskolába már lóval mentünk, nem kellett gyalogolni. A jég is vastagabb lett, anyánk befogta a lovat, ránk malicát, bundát, rénbőrcsizmát adott, lovas szánnal vittek minket vissza, apa pedig otthon maradt az állatokkal.

Így éltünk, így nevelkedtünk akkoriban. Számomra ez nagyon boldog időszak volt, hisz anyám ekkor még velünk volt. Ezt a két utunkat gyalog hazafelé sose felejtem el!