A makrofamíliákba való sorolás felhasználja a történeti-összehasonlító nyelvészet eredményeit (azaz nem írja felül az annak alapján kapott családok rendszerét), de további tényezők figyelembevételével nagyobb egységeket próbál képezni belőlük. A feltételezett eurázsiai makrocsaládba például beletartoznának az indoeurópai, az uráli és az altaji nyelvek, és ezek lennének azok a nyelvek, amelyeknek beszélői 15 000 évvel ezelőtt vándoroltak be Eurázsiába. A kétféle megközelítés különbségét jól mutatja, hogy a szigorú kritériumokra építő történeti-összehasonlító módszer alapján az sem állítható biztosan, hogy maguk az altaji nyelvek rokonságban állnának egymással, azaz hogy a török, a mongol és a mandzsu-tunguz nyelvek hasonló vonásai azzal lennének magyarázhatók, hogy ezeket egy közös alapnyelvből örökölték. Ezzel szemben a makrofamíliákat feltételező kutatók nemcsak egy alcsoportba sorolják ezeket, hanem össze is kapcsolják őket további, szintén altajinak feltételezett nyelvekkel, s összességében az indoeurópaival és az urálival is. Vannak ugyanakkor olyan nyelvek, amelyeket nemcsak a szigorú módszertani elvek alapján működő történeti-összehasonlító módszer szerint, de a makrofamíliákat feltételező másik megközelítés alapján sem rokonai más ismert nyelvnek. Ilyen Európában a baszk nyelv, amelyet a Pireneusok nyugati részén beszélnek (Észak-Spanyolországban, illetve Dél-Franciaországban) mintegy 750 000-en.

Amikor egy nyelv kihal, azaz már nincs olyan kisgyerek, aki azt anyanyelvként elsajátítaná és felnőttként továbbadná, az (szerencsére) ritkán jelenti azt, hogy a nyelvet beszélő emberek utódai sem maradnak fenn. Sokkal valószínűbb az a forgatókönyv, hogy a beszélők nyelvet cserélnek, átveszik a környezetükben beszélt, valamilyen oknál fogva vonzóbbnak ítélt nyelvet. Több uráli nyelvvel is ez történt. A 19. század közepén a finn gyűjtő, M. A. Castrén még 50 kamasszul beszélő családot vett lajstromba szibériai kutatóútja során, honfitársa, Kai Donner már csak 15 ilyen családot talált 1914-ben. A kamasszul beszélő családok számának csökkenését az magyarázza, hogy a kamasszok a 20. század során nyelvet váltottak, és leszármazottaik anyanyelve ma már vagy az orosz, vagy a hakasz (ez egy köztörök nyelv). Az első világháború utáni évtizedekben maga a kutatás is ellehetetlenült, de a fenti adatok alapján jó okkal feltételezték, hogy a nyelv kihalt. 1963-ban azonban egy kutatócsoport rátalált Klavgyija Plotnyikovára, akinek akkor már hosszú ideje nem volt lehetősége anyanyelvét használni, hiszen nem volt kivel beszélnie kamasszul. Ennek ellenére fel tudta idézni a nyelvet, és ez még egy utolsó nagy lehetőséget jelentett a nyelv dokumentálására: az így gyűjtött szövegek immár magyar fordítással is olvashatók. Az idős asszony 94 évesen hunyt el 1989-ben, halála napját a kihalt uráli nyelvek emléknapjává nyilvánították.

Erősen veszélyeztetett a magyar két legközelebbi rokon nyelve is, a hanti és a manysi. Mindkettőnek több, egymástól igen jelentősen eltérő változata van, illetve volt: több változatuknak ugyanis már egyáltalán nincs beszélője. Ezeknek a nyelveknek a dokumentálása, és amennyire lehet erre hatni, életben tartása nagyon fontos cél. Kötetünkben szeretnénk a hanti és a manysi nyelvet is bemutatni, megismertetni az olvasót mind magukkal a nyelvekkel, mind pedig a beszélők jelenlegi körülményeivel. A soron következő fejezetekben azt tekintjük át, honnan tudhatjuk azt, hogy ezek a nyelvek rokonai a magyar nyelvnek, a közvetlenül következő fejezetben pedig arra összpontosítunk, hogy egyáltalán miért változnak a nyelvek, hogyan válhatnak különbözővé, ha közös ősből erednek. Azt azonban fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy a változás minden beszélt nyelv lényegi tulajdonsága: csak a holt nyelvek nem változnak.