10.3. Ragozzuk még?

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mint arról a grammatikai morfémákkal foglalkozó fejezetben már szó esett, a toldalékrendszerre általában véve is kevésbé jellemző a változékonyság, és kisebb a valószínűsége annak is, hogy ezen a területen jövevényelemekkel találkozzunk. A nyelv beszélői felől megközelítve ugyanezt, ahhoz nagyon intenzív kapcsolatnak kell lennie két beszélőközösség tagjai között, hogy toldalékok is átkerüljenek egy nyelvből egy másikba, s ezen belül is az ún. inflexiós morfémák azok, amelyek csak különösen kiterjedt kétnyelvűség esetén kölcsönződnek. (Az inflexiós morfémák azok a nyelvi elemek, amelyek az alapvető nyelvtani funkciókat kódolják, ilyenek pl. a névszói esetragok, illetve az igén időt, módot, számot és személyt kifejező toldalékok.) Az alább látható (10.2. táblázat) egy kísérlet arra, hogy összefoglalja, az uráli alapnyelvből örökölt névszóragok egy része, ezen belül azok, amelyek elsősorban a helyviszonyok kifejezéséhez kapcsolódtak, hogyan jelennek meg a mai magyarban, illetve ad egy kis ízelítőt arról is, hogy milyen megfelelőik vannak a hantiban és a manysiban. A 10.2. táblázat ugyan nem teljes, de azt jól mutatja, hogy milyen módon és mértékben jelennek meg az ősi elemek a mai névszói toldalékok sorában.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mivel a névutókkal, illetve a névutói eredetű esetragokkal a korábbi fejezetek már foglalkoztak, itt a ragrendszer változásával kapcsolatban csak néhány további jelenségre szeretnénk felhívni a figyelmet.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Mint látható, a legkorábbi, csak a rekonstrukció segítségével megközelíthető nyelvállapotra is több elem rekonstruálható egy-egy funkcióra. Ez azonban nem meglepő jelenség. Egyrészt a mai magyarban is van rá példa, hogy egyazon funkciót több toldalék is betölthet. Településneveknél például egyaránt használjuk a -ban/-ben és az -on/-en/-ön ragokat (Budán, Pesten, de: Bécsben, Pozsonyban), és bizonyos helynevek még előfordulhatnak az archaikus ‑t(t) raggal is (Pécsett, Győrött). Másrészt lehetséges, hogy a rekonstruált alakok között eredetileg voltak funkcionális különbségek (például abban, hogy milyen típusú helyviszonyt fejeznek ki), csak ez a különbség a sok ezer év, és az ennek során a leánynyelvekben lezajlott változások következtében már nem rekonstruálható – mint azt a bevezetőben is említettük, az alapnyelvről alkotott tudásunk sajnos (írásos emlékek hiányában) töredékes. Harmadrészt pedig számolni lehet azzal is, hogy az alapnyelvnek is lehettek változatai, és a különböző esetragok funkcionális terheltsége az egyik változatban nagyobb volt, mint a másikban. Az *-ń mint latívuszrag például azért szerepel zárójelben a 10.2. táblázatban, mert bár a többi uráli nyelvben vannak megfelelői, az ugor nyelvekből nem kimutatható a nyoma (de erre a kérdésre alább még röviden visszatérünk). Ezzel szemben a -j latívuszragnak az ugor nyelvekben vannak nagyobb bőséggel leszármazottai, a többi leánynyelvben kevesebb elem vezethető vissza erre.
 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

10.2. táblázat. Uráli eredetű esetragok az ómagyarban és a mai magyarban, obi-ugor megfelelőkkel1

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

 

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

A táblázatban az egyelemű ragok és az önálló szóból grammatikalizálódott ragok mellett olyan ragok is szerepelnek, amelyek raghalmozás eredményeként keletkeztek. A raghalmozás olyan folyamat, melynek során egy grammatikailag már jelölt kategória egy további, hasonló funkciójú jelölőt kap: így jött létre például a terminatívuszragként funkcionáló -ig, amelynek mindkét eleme latívuszrag volt eredetileg. A raghalmozást az motiválhatja, ha az eredeti rag funkciója már elhomályosulóban van, az újabb rag hozzáfűzése ilyenkor megerősíti jelentését. Ez történt például nem is olyan régen a hazulról határozószóval, amely eredetileg egyszerűen csak hazul volt, tövében a ház szóval, végén az -l toldalékkal (mint például ebben az 1706-os levélrészletben, melyet Barkóczy Krisztina írt férjének, Károlyi Sándornak: Most, Szívem, csak rövideden írok, onnét hazul bővebben tudósítom kegyelmedet). A hazulról alakban tehát kétszer is szerepel az -l toldalék: először a határozószó eredeti tövéhez illesztve, másodjára pedig a később kialakult, testes -ról toldalék záró elemeként, ezzel tették a beszélők erősebben jelöltté az ablatívuszi funkciót. Az önmagában raghalmozással létrejött -ig is kaphatott további, a funkcióját megerősítő toldalékot, ezt tükrözik a ma már igen-igen archaikusnak számító -iglan/-iglen toldalékkal ellátott alakok.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Szerepel egy olyan helyhatározói ragcsalád a 10.2. táblázatban, amely jó eséllyel nem ismerős: ebben is kifejeződik az irányhármasság, a honnan?, hol?, hová? kérdésre felelő alakjai rendre -nól, -nott, és -ni. Ezeknek az elemeknek az elterjedtségük is, a funkciójuk is szűkebb: a magyar nyelvterület északi és keleti peremén fordulnak elő, és ún. családi helyviszonyt fejeznek ki, azaz a Takácsnott voltam úgy adható vissza, hogy Takácséknál voltam. Eredetileg ezt a raghármast is raghalmozás eredményének tekintették, de ma már az a magyarázat az általánosabban elfogadott, hogy ugyanúgy egy önálló szóra vezethető vissza, mint a testes toldalékok java. Feltehetően ugyanaz a közelséget jelentő *nä tő lehet az alapja, mint amire a köznyelvben is általános ‑nek toldalék visszavezethető, végén pedig a három különböző irányt kifejező primer toldalék szerepel. Ennek a ragcsaládnak a leszármazottai megvannak a hantiban és a manysiban is, tehát ez az elem szintén lehet az ugor nyelvek közös újítása.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Többször elhangzott már, hogy a toldalékrendszer jellemzően kevésbé kitett az idegen nyelvi hatásoknak, mint a szókészlet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen a területen egyáltalán nem számolhatunk idegen hatással, azaz elemátvétellel vagy mintaátvétellel. Az előbbire jó példa a szláv eredetű, foglalkozásneveket képző -nok/-nök toldalék: ez feltehetően először szintén foglalkozásneveket jelölő szláv jövevényszavakban került át a magyarba (udvarnok, tárnok, asztalnok). Mivel azonban a kérdéses szavak töve jól felismerhető volt (hiszen ezek szintén szláv eredetű jövevényszavak voltak), a beszélők szét tudták elemezni a szótövet és a képzőt, és az utóbbi önálló életre kelt például a fegyvernök, dalnok, hírnök, elnök, főnök szavakban. Áttérve a mintaátvételre: mint azt a 10.2. táblázat mutatja, egyes elemek átvándorolhatnak egyféle irányjelentésből egy másféle irányjelentés tartományába is. Ez az ablatívuszragok esetén kétszer is lejátszódott: először egy uráli eredetű ablatívuszrag épült be a lokatívuszragok rendszerébe az ugor korban, majd az ugor eredetű ablatívuszrag is ugyanerre az útra lépett, bár az nem veszítette el eredeti funkcióját sem. Az ősmagyar kori -l részleges funkcióváltásának esetében felmerült, hogy ebben szerepet játszhatott kontaktushatás is, azaz a törökségi nyelvekkel való intenzív érintkezés.

Jegyzet elhelyezéséhez, kérjük, lépj be.!

Az ősmagyar tehát örökölt az egyes alapnyelvekből egy ragkészletet, melynek tagjai minden bizonnyal többfunkciósak voltak: az alapvető helyhatározói funkciókon kívül egyéb, de nehezebben rekonstruálható szerepeket is betöltöttek. Az ősmagyar korban aztán elindult egy igen jelentős grammatikalizációs folyamat, melynek eredményeként – elsősorban névutói forrásból – specializáltabb funkciójú toldalékok keletkeztek, az eredeti, egyelemű toldalékok használata pedig visszaszorult. A magyar esetragrendszer ennek a változásnak az eredményeként olyan mértékben megnőtt, hogy rekordszámú elemének köszönhetően bekerült a Konstanzi Egyetem által üzemeltetett tipológiai ritkaságok gyűjteményébe. Ugyanakkor az ősi, egyelemű toldalékokat egyrészt őrzik az újabbak, másrészt a nyelvi kövületnek tekinthető névutók és határozószók.
1 A 10.2. táblázat a következő kézikönyvek alapján készült: Bereczki Gábor: A magyar nyelv finnugor alapjai. Universitas, 1996.; Hajdú Péter: Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, 1989.; Honti László: Chrestomathia Ostiacica. Tankönyvkiadó, 1986.; Korompai Klára: A névszóragozás. In: Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana I. Akadémiai Kiadó, 1991. 284–318.
Tartalomjegyzék navigate_next
Keresés a kiadványban navigate_next

A kereséshez, kérjük, lépj be!
Könyvjelzőim navigate_next
A könyvjelzők használatához
be kell jelentkezned.
Jegyzeteim navigate_next
Jegyzetek létrehozásához
be kell jelentkezned.
    Kiemeléseim navigate_next
    Mutasd a szövegben:
    Szűrés:

    Kiemelések létrehozásához
    MeRSZ+ előfizetés szükséges.
      Útmutató elindítása
      delete
      Kivonat
      fullscreenclose
      printsave