Az út előzményéhez tartozik, hogy a kilencvenes évektől kezdve sok helyen tartottam diavetítéssel egybekötött előadást a hantikról. Egy ilyen előadás után keresett meg Gadó György, aki akkor a Duna Televízióban futó Talpalatnyi zöld című műsor szerkesztője volt, hogy szívesen forgatna filmet a hantikról. A terv tetszett a Duna TV döntéshozóinak is, így 1998 tavaszán vele és Mánfai Miklós operatőrrel együtt tértünk vissza a Tromagan mentére.

Naplómban a bejegyzések 1998. március 19-től április 10-ig tartanak. Az első héten Hanti-Manszijszkban voltam a Finnugor Világkongresszus konzultatív bizottságának soros ülésén, valamint előadást tartottam egy konferencián. Március 25-én indultam tovább Szurgutba. Másnap Gyuri és Miklós is megérkezett, és elkezdtük az előszobázást a hivatalokban. Mint utóbb kiderült, a kamera jelenléte súlyosbító körülménynek számított a hivatalos szervek szemében, ezt sokszorosan megszenvedtük.

A kilencvenes években még annyiban érezhetőek voltak a korábbi szovjet–magyar barátság nyomai, hogy nem kellett beutazási vízumot kérni Oroszországba. Ha hivatalos útra ment az ember, az Oktatási Minisztériumtól kapott egy kiküldetési rendelvényt, és azzal beléphetett az országba. Tehát akár váratlanul is megjelenhettünk volna, bár váratlanul megjelenni nem volt tanácsos, tekintettel arra, hogy nagy szükség volt a helyiek segítségére már abban is, hogy a repülőtérről a városba jusson az ember. Nyugat-Szibériában akkoriban nem volt tömegközlekedés, eltekintve a nyári időben az Obon közlekedő hajóktól és az egyetlen vasútvonaltól, mely nem érinti Hanti-Manszijszkot. Az ember egyedül nem jut messzire, de nem is bölcs dolog egyedül kószálnia. Ezért is tájékoztattam jó előre utazási és forgatási szándékunkról a járási hivatal Északi Osztályán dolgozó ismerőseimet. Választ nem kaptam, amin nem csodálkoztam, mert ilyen máskor is előfordult, de bíztam benne, hogy minden rendben lesz. Utóbb kiderült, a szurgutiak kétségbeesetten próbáltak értesíteni bennünket arról, hogy mi minden szükséges a hivatalos forgatási engedélyhez – sokpecsétes, kölcsönösen elfogadott szerződés, megbízólevél, órára lebontott program, hivatalos kísérő – csakhogy a hivatalnok nem tudta kezelni a szobájába beállított vadonatúj faxgépet, és nem volt képes elküldeni azt a faxot, melyben lebeszélt volna bennünket az utazásról.

A sokpecsétes dokumentumok hiányában napokig úgy tűnt, hogy lehetetlen eljutnunk terepre. Közben azért szakadatlanul őröltek a bürokrácia malmai: be kellett jelentkeznünk a rendőrségen, ez egy napig tartott. A hivatalnok a háromféle bejelentőlapot először kézzel töltötte ki, majd átadta a gépírónőnek, aki legépelte egyszer, majd a helyesírási hibák kijavítása után még egyszer. Ezután lehetett a rendőrségre igyekezni vele, s örülhettünk, hogy a félfogadási idő lejárta előtt sorra kerültünk. Ugyanígy közös erővel gyártottuk az utólagosan aláírandó szerződés szövegét. A helyi legfelső vezető, akinek az aláírása nélkül egy lépést sem tehettünk, napokig bújócskát játszott velünk – végül sem került elő, de a helyi abszurd dramaturgiájához hozzátartozik, hogy a lehetetlen és a lehetséges könnyen helyet cserélhet.

Míg a hivatalos engedélyre vártunk, nem tétlenkedtünk: a szurguti egyetem segítségével részt vettünk egy közeli faluban, Tromaganban megrendezett varjúünnepen. Ez az első varjak visszatérését ünneplő, hagyományos hanti tavaszünnep, melyet a vallási szinkretizmus jegyében Gyümölcsoltó Boldogasszony napján tartanak meg. A rendezvény a soknemzetiségű faluban vásári hangulatú népünnepéllyé vált, rénhajtó, póznamászó és pányvahajító versennyel. Mindenképpen jó alkalom volt arra, hogy a hantik ünnepi bundáikat felöltve megmutassanak valamit kultúrájukból a faluban élő oroszoknak, ukránoknak, tatároknak, baskíroknak és egyéb nemzetiségű volt szovjet állampolgároknak.

A járási központban előbb nagyon rossz néven vették, hogy tudtuk és engedélyük nélkül elhagytuk a várost, de amikor végre megszületett a döntés a támogatásunkról (részben egy hanti-manszijszki felső vezetőtől érkezett „segítsetek nekik” szövegű fax hatására), a kihágást úgy tették semmissé, hogy a tromagani kirándulást is bevették a hivatalos programba. Szintén egy huszárvágással a Szopocsin család egyik tagját kinevezték kísérőnknek. Még egy napig tartott, amíg eldőlt, hogy nem vonattal, hanem autóval – előbb betonúton, majd annak elfogytával az ún. téli úton – közelítjük meg a Szopocsin család téli szállását. A korábban készségesnek mutatkozó sofőr indulás előtt megmakacsolta magát, és sokszoros árat követelt a fuvarért. De miután minden kifogásból kifogyott, március 31-én délután útnak indultunk. A program szerint szűk egy hetet töltöttünk volna a téli szálláson, majd április 6-án egy egészségügyi helikopternek kellett volna felvennie és Russzkinszkaja faluba szállítania bennünket, ahonnan betonúton jutottunk volna vissza Szurgutba.

A Szopocsin családdal (tagjai Joszif és Rimma, a szülők, valamint az akkor tízéves Aliszka és a nyolcéves Sztyopa) egy vasútállomáson találkoztunk, ahol az autókból átpakoltunk a motoros szánok utánfutóira, és elindultunk az erdei szálláshelyre. A zsombékos, girbegurba ösvényeken bizony erősen kapaszkodnia kellett annak, aki nem akart lerepülni a szánról. A mintegy 25 km-es utat egy óra alatt tettük meg. Ez idő alatt jócskán elgémberedtünk a –20 fokos fagyhoz nem illő öltözékünkben. Másnaptól már nem volt öltözködési problémánk, mert házigazdáink elláttak bennünket dupla rénszarvasbundával: az alsó elöl nyitott és belül hattyúprémmel van bélelve, a felső egybeszabott, csuklyás, kesztyűs gúnya. Ezután már süvíthetett az északi szél, rá sem hederítettünk.

Néprajzi szempontból éppen jókor érkeztünk: a család másnap költözött a tavaszi szállásra, oda, ahol a réntehenek hamarosan elleni fognak. A költözés, sátorverés, a rének befogása jól látszik a filmen,2 erre nem is vesztegetek több szót. A téli kunyhó körüli életet is hitelesen sikerült dokumentálni. A technikai feltételek másképpen voltak adottak, mint gondolnánk: a téli szállás mellett működött ugyan benzinmotoros áramfejlesztő, és esténként villanyfénynél beszélgettünk, de az áram közvetlenül, egy szál dróton érkezett a kunyhóba. Konnektor nem volt, ezért a kamera akkumulátorait nem volt hova bedugni. Így a töltés csak a háromórányi járásra lévő olajkitermelő állomáson volt lehetséges. Ez eléggé meghatározta napjainkat. Egyik nap meglátogattuk a 30 kilométernyi távolságban lakó szomszédokat. Amíg mi vendégeskedtünk, a fiatalok a szánokkal szórakoztak, s a sok száguldozás után a hazafelé vezető úton kifogyott a tankból a benzin. Akkor megtapasztalhattuk, hogy milyen érzés másfél méteres hóban, dupla bundában gyalogolni. A helyiek, mint például Aliszka, könnyedén lépkedtek, de mi minduntalan derékig süppedtünk a hóba.

Aliszka akkor már iskolás volt, csak a tavaszi szünetet töltötte otthon. Minden percét élvezte az otthonlétnek. Játszott az öccsével, a kutyákkal, a rénszarvasokkal, segített a szüleinek, s amikor hanyatt feküdt a tavaszi sátorban a derékaljon, érezni lehetett: itt van itthon, s ugyanazt látja maga fölött, mint évszázadokkal korábbi ősei. A sátorlap a csillagos ég, ő pedig a világmindenség része. Ő biztosan nem bánta volna, ha ott felejtenek bennünket a tavaszi szálláson. A sátorverés után ugyanis a férfiak hazaindultak, s a három nő (a háziasszony, Aliszka és én) hátramaradt mosogatni, rendet rakni. Amikor indultunk volna, Rimma nem tudta elég erélyesen megrántani a motoros szán indító zsinórját. Nem esett kétségbe, azt mondta, majd észreveszik, ha sokáig nem érünk haza, és értünk jönnek. Így is történt, néhány óra múlva megjelent Joszif, egy rántással beindította a motort, és hazafelé Aliszka vezette a szánt.

A hagyományos kultúrájú hanti minden dolgában igyekszik fenntartani a jó viszonyt a természet erőivel. Az új szálláshely elfoglalásakor Joszifék is rénszarvasáldozat keretében kérték a szellemi erők támogatását. Ezt a filmen nem örökíthettük meg. Nem sokkal korábban Joszifnak volt egy kellemetlen élménye: a szurguti tévé stábja felvett egy rénszarvasáldozatot, s a felvételt a résztvevők kifejezett kérése ellenére továbbította az állami csatornának. Joszif szerint az ima egyszeri, és az alkalomhoz kötődik. Nem jó, ha bárhol, bármikor felhangozhat, ellenőrizhetetlen körülmények között. Ezzel nem szabad megzavarni az isteneket.

Ismeretségünk néhány rövid éve alatt a nyelvhasználatban is sok változás állt be. Amikor először találkoztunk, még élt az öreg családfő, Ivan Szopocsin, akit Winter Erzsi fotóalbumából is ismerhetünk.3 Ő sem az orosz nyelvet, sem az orosz vendégeket nem tűrte a tajgában. Néhány gyermeke azonban a városba költözött, s unokái már nem tanultak meg hantiul. A városi rokonok révén egyre több orosz szó hangzott az erdőben, s az erdőben született gyermekek is a kétnyelvűségbe nőttek bele. Az élet pedig új kapcsolatokat, új barátokat is hozott magával: 1998-ban egy baráti orosz család ottlétünk idején vendégeskedett a Szopocsin családnál. Aznap éjjel tizenketten osztoztunk a kunyhó lócáján.

Április 6-án átköltöztünk Joszif bátyjának, Jeremejnek a szálláshelyére, abban bízva, hogy ott könnyebben le tud szállni a helikopter. Az, amelyiknek a mintegy 100 km-re lévő Russzkinszkaja faluba kellett volna szállítania bennünket. Addigra Aliszka is visszatért az iskolába, a készülő filmbe nagyon belekívánkozott az internátusi élet bemutatása. A tajgai szokás szerint a helikopter leszálláskor csak néhány percet tölt a földön, le sem állítja a propellert, ezért az utasoknak a megbeszélt időben összecsomagolva, beszállásra készen kell állni. Mi is így tettünk, de a megbeszélt időben nem jött a gép, és még a következő napon sem. Kísérőnk, Jeremej kezdett gondba esni, mi lesz, ha a nyakán maradunk. Mi tagadás, minket is foglalkoztatott a visszautazás vészesen közelgő időpontja, s a tervbe vett feladatok. Jeremej felpakolt bennünket egy motoros szánra. Nagy nehezen elvergődtünk a közeli olajkúthoz abban a reményben, hogy a műszakváltást szállító busszal bejutunk a városba. Meg is állapodtunk a telep vezetőjével, vártuk az indulást. Néhány óra múlva kiderült, hogy a busz elment nélkülünk. Erre motoros szánnal folytattuk utunkat a vasútállomásra, ahol várható volt, hogy hamarosan elhalad egy vonat Szurgut felé. Ahogy közeledett a vonat érkezése, úgy vált kísérőnk egyre feszültebbé. Attól félt, hogy nem lesz elég idő a felszállásra, nem engedik fel a csomagjainkat vagy minket jegy nélkül. Az állomáson ugyanis nem lehetett jegyet venni, bár volt ott vasutas. Végül sikerült felszállnunk, a kalauztól kaptunk néhány alig használt jegyet (drágábban, mint ami rá volt írva), és késő este megérkeztünk Szurgutba.

Másnap az Északi Osztály vezetője nem akarta elhinni, hogy nem jött értünk a helikopter. Utóbb kiderült, hogy a pilóta a hivatalnak akart kellemetlenkedni azzal, hogy nem vett fel bennünket. Két napunk volt még Szurgutban. Elvileg ennyi idő alatt le lehetett volna bonyolítani a russzkinszkajai kirándulást, az oda-vissza mintegy 500 kilométeres utat. Az Északi Osztálynak nem volt szabad autója, egyetemi ismerősünk ígérte meg, hogy másnapra szerez járművet. Reggel hét órai indulást beszéltünk meg. Jókor reggel készen álltunk, vártunk, vártunk, semmi. Nyolckor telefonáltunk, kiderült, hogy erre az autóra hiába várunk. Tizenegyre sikerült szerezni egy buszt, de addigra sűrű hóesés kezdődött (két hétig egyfolytában hét ágra sütött a nap), a buszon viszont nem működött az ablaktörlő. Ezért néhány száz méterenként meg kellett állnunk, hogy megtisztítsuk a szélvédőt. Egy óra alatt húsz kilométert sem tettünk meg. Be kellett látnunk, nem kockáztathatjuk azt, hogy ott ragadunk valahol a kétséges állapotú járművel, mert akkor a másnap hajnali hazautazást is lekéstük volna.

Végül szerencsésen hazaértünk Budapestre, a film elkészült, azóta sokszor adta a Duna TV. A kéken csillogó, hófödte tájak, a végtelen hómezőnek tűnő Ob, a méltóságteljes agancsú rénszarvasok, a gazdagon díszített bundájú, titokzatos tekintetű hantik sokak számára ismerőssé váltak. Megérte elkészíteni a filmet, ha mégoly sok küszködés árán is. Aliszka, azaz Oleszja Szopocsina azóta felnőtt, s a 2007/2008-as tanévben Budapesten tanult a Balassi Intézetben (erről maga is ír a kötet következő, 19. fejezetében). Filmes barátaink az ő budapesti életét is dokumentálták, sőt a tanév végén haza is kísérték, és filmre vették a változásokat a Tromagan mentén. Ennek az utazásnak az eredményeként született meg az Aliszka című film.4 Tíz év alatt kiépült az út- és a mobiltelefon-hálózat, még közelebb került egymáshoz az erdei és a városi élet. A látogatás emlékére Szopocsinék az egyik újszülött rénborjút Gyurinak nevezték el.

Én is készültem erre az útra, de nem kaptam vízumot. Az új évezredben ugyanis már megfelelő papírok nélkül nincs vízum, nincs beutazás, de hogy mikor melyek a megfelelő papírok, azt az éppen funkcióban lévő hivatalnok dönti el.