A Komnénosz-kor irodalmában a korábbiakhoz képest nagyobb teret és jelentőséget kapott a költészet. A megszokott műfajok mellett verses formában írtak parainézist, krónikát, regényt, sőt filológiai kommentárt is. A hellenisztikus korban született és a császárkorban virágzott szerelmi regény kedvelt olvasmány maradt Bizáncban, s a 12. századi klasszicizmus idején a műfaj új életre kelt, ám a retorika elemeivel erősen feldúsított műveket egy kivételével versben írták szerzőik. A rendkívüli drámai fordulatokban bővelkedő, de mindig happy enddel végződő történet egyfajta antikizáló álomvilágban játszódik, amelyet a 12. századi valóság átszínez olykor; a főhősöket mindig idealizálta, míg a mellékszereplőket gyakran realizmussal formálta meg a szerző. Nikétasz Eugeneianosz Droszilla és Khariklész, Kónsztantinosz Manasszész Arisztandrosz és Kallithea, valamint Theodórosz Prodromosz (kb. 1100–1170 k.) Rhodanthé és Dosziklész című (Héliodorosz Aithiopika című szerelmi regényét követő) műve reprezentálja a verses regényt. Theodórosz Prodromosz egyúttal a 12. század legjelentősebb költője is, aki II. Jóannész udvari poétájaként verses panégürikoszokban (többnyire hangsúlyos versformákban) dicsőítette az uralkodót és hadvezéreit, s a császári család tagjaihoz írt nagyszámú és terjedelmes alkalmi költeményében nevezetes udvari eseményeket örökített meg végtelen formai cizelláltsággal és retorikus dagályossággal, ugyanakkor tele személyes megfigyeléssel és érzelemmel, olykor gúnnyal vagy öngúnnyal. Számos tankölteményt és bibliai témájú verset is alkotott. Prózai műveinek java része témájában és dialogikus formájában Lukianoszt követi.