Látszólag kedvezőbb volt a helyzet a drámairodalomban. Soha azelőtt nem volt a színházi élet olyan élénk, mint éppen a forradalom éveiben. Az igényes drámaírókra azonban nagy súllyal nehezedett a hagyomány, ráadásul sokan kötelességüknek érezték, hogy a polgári erények és a felvilágosult vagy éppen forradalmi eszmék hirdetői legyenek, ami önmagában nem lehetett biztosítéka az esztétikai értékteremtésnek. Miként az sem, hogy 1794 után viszont a forradalmi terrort elítélő darabokat írtak. A forradalom ugyanakkor a szerzői jogok elismerése mellett a színházak működési feltételeit érintő nagy változások elindítója volt: szabad vállalkozásnak nyilvánították a színházalapítást, megszüntették – igaz, csak átmenetileg – a cenzúrát. Napóleon alatt a nemzeti intézménnyé vált színházat, a sajtóhoz hasonlóan, a hatalom megkülönböztetett figyelemben részesítette, ami nem vált éppen a javára. Soha annyi darabot nem játszottak, illetve jelentettek meg nyomtatásban, mint 1789 és 1800 között, ámde ebből a bőséges termésből egyetlen szerző, egyetlen alkotás sem bizonyult maradandónak. A korszak legnevesebb színpadi szerzője Marie-Joseph Chénier (1764–1811) volt, akit IX. Károly vagy a királyok iskolája (Charles IX ou l’école des rois, 1789) című drámája kapcsán Danton egyenesen Beaumarchais mellé állított. Timoléonja (1794) viszont (a zsarnokság ellen küzdő hősével) 1794-ben a betiltás sorsára jutott. Mindez kevés volt a fennmaradáshoz, s nem jártak jobban a jó és a gonosz harcát egyszerű sémákban megjelenítő, akkoriban rendkívül népszerű melodrámák szerzői sem.