Leopardi (1798–1837) pápapárti és Napóleon-ellenes apja recanati kastélyának könyvtárában nem ismerhette meg a francia felvilágosodás eszméit, viszont bőséges anyagot talált ahhoz, hogy klasszikus műveltséget szerezzen, és kialakuljon filológiai képzettsége. Irodalom iránti szenvedélyes érdeklődésének, az antik hősi eszmény példaként állításának, a többiek közül való – apja által erősen támogatott – kiemelkedési vágyának nemcsak az lett az eredménye, hogy joggal tartották csodagyereknek, hanem az is, hogy egész életére megnyomorította testét, tönkretette az egészségét. „Hét év őrült és elkeseredett tanulás” során fizikuma deformálódott (elöl és hátul púpos lett), szinte törpe maradt, s mindvégig betegségekkel küszködött. A költő és filozófus szánalmas fizikai állapota befolyásolta kritikai megítélését is, amely szerint Leopardit személyisége elsősorban a kontemplációra, a magányos önvizsgálatra, „az ablakban álló megfigyelő” szerepére korlátozta. Költészetének idilli meghatározásával szembe az utóbbi évtizedek olasz kritikája a heroikust állítja, amelynek alapja a költő harca a Restauráció ideológiái ellen, hősi magatartása, erkölcsi kérlelhetetlensége, a valóság megismerésének bátorsága és ún. „energikus pesszimizmusa”.