Dickenshez mérten William Makepeace Thackeray (1811–1863) intellektuális író, nagyfokú tudatossággal komponálja történeteit. Szereplőit, akiken keresztül Dickensnél sokkal szélesebb társadalmi panorámát fest, kívülről látja, s szenvtelen elemzésnek veti alá. A tények és tárgyak valóságából összegyűjtve hihetetlen mennyiségű adatot hömpölyget, hogy hitelességet adjon a történetnek és a karaktereknek, s megfogalmazza felmentést nem ismerő erkölcsi ítéletét az emberi természetről, konkrétabban az 1810-es években játszódó cselekményen keresztül a viktoriánus nő és férfi egymás ellen és a társadalmi valóság ellen vívott bukásra ítélt harcáról. Thackeray viszonylag későn fordult a regényhez mint kifejezési formához: először újságíróként működött, elsősorban az 1841 alapított Punch című szatirikus képes hetilap munkatársa volt, ahol ragyogó gúnyképeket jelentetett meg például a korabeli irodalmi élet figuráiról. Itt publikálta első jelentős összefüggő arcképsorozatát Sznobok könyve (Book of Snobs, 1847) címen, melyben a felső- és középosztály értékrendjét parodizálta az alcím szerint („írta egy közülük”) olyan látószögből, amelyre a sznobizmus éppúgy jellemző, mint figuráira. A Catherine (1839–1840) és a Barry Lyndon szerencséje (The Luck of B. L., 1844) című korai elbeszéléseiben Fielding technikáját, a történetbe minduntalan beavatkozó elbeszélő vagy „szerkesztő” mesemondását utánozza, s legnagyobb regényében, a Hiúság vásárában (Vanity Fair, 1847/48) Fielding modora még inkább felszabadítólag hatott rá.