Alfred Tennyson (1809–1892) életének legmélyebb érzelmi élménye Hallammal való barátsága, illetve e barátság elvesztése volt. 1833-ban Hallam huszonkét éves korában váratlanul meghalt, s a halálát követő napokban Tennyson elkezdte versben rögzíteni az elviselhetetlen veszteséget és a kiüresedett világot. A Hallam halálával kapcsolatos verseket 1843-ig írta megszakítás nélkül, s végül a megszerkesztett ciklus 1849-ben jelent meg In Memoriam címen. A 131 darabból álló versfüzér lírai napló, amelyben az egymást követő darabok jelzik az ünnepekre vagy naptári fordulókra való hivatkozásokon keresztül az idő múlását, s ahogy az idő halad, a kétségbeesés drámája lassan valamifajta megnyugvásban oldódik fel, az emberi időt az Örökkévaló által szemlélt kozmikus képek váltják fel. Az eltűnt baráttal való immár spirituális kapcsolat a belenyugvást éppúgy táplálja, mint a halálvágyat. A versciklust az idő múlását jelző természeti képek színezik, de a természet itt először az angol költészetben a fennmaradásért vívott harc kegyetlen színhelyeként jelenik meg. T. S. Eliot szerint az In Memoriamot nem a hit, hanem éppen a kétely és a kétségbeesés teszi nagy vallási költeménnyé.