Ivan Szergejevics Turgenyev (1818–1883) európai műveltséggel rendelkező ősi nemesi családból származott (egyik visszatérő motívuma a bűnbánó nemes). Élete során sokat utazott, 1847-től rövidebb megszakításokkal Nyugat-Európában élt, ahol barátságot kötött francia írókollégáival. Kisregényei, majd az Apák és fiúk című generációs regénye könnyen utat találtak a nyugati és a magyar írókhoz, olvasókhoz. A téridős szerkezet áttekinthetősége mellett a turgenyevi nőalakok poézise, a kisregények lírai prózához közeli természetleírásai, továbbá az egyenes vonalú történetszövés, amelyet az egyes szereplők előéletének közbeiktatott elbeszélése tör meg rövid időre, követhetővé tették az orosz „Hamletek” és „Don Quijoték” (Turgenyev ezt a két alaptípust vélte felfedezni az 1850-es, 1860-as évek fordulójának orosz világában) nem túlságosan eseménydús történeteit. A leginkább talán az Apák és fiúk (Otci i gyetyi, 1862) tanúsítja a turgenyevi regény kívülálló elbeszélőjének kettős viszonyát a főszereplőhöz. A mindent tagadó, nihilista Bazarov a tudomány fensőbbségét hirdeti a művészettel szemben, megveti az érzelmeket, és a nép javáért való tevékenykedés mellett szól. A parasztok kinevetik a háta mögött beszédmódja miatt, mégsem nevetséges, mert nemcsak következetessége, tehetsége emeli ki környezetéből, hanem moralitása, jó szándéka is. Don Quijoteként küzd a konvenciók ellen, a realitásokkal kevéssé számolva, és bár élete nem eredménytelen, lehetőségeit nem képes teljes mértékben valóra váltani. Bazarov orvosi tudományának áldozata lesz, meghal vérmérgezésben.