Bár előtte is voltak tragédiaírók, Aiszkhülosz (Kr. e. 525–456) olyan fontos újításokat vezetett be, hogy nem alaptalanul szokás mégis őt tekinteni a tragédia atyjának. Míg addig csak egy színész felelgetett a kar énekére vagy talán inkább magyarázta azt, Aiszkhülosz egy második színészt is szerepeltetett, s ezzel teremtette meg az igazi drámai cselekmény lehetőségét. Nem kevésbé jelentős volt egy hatalmas formának, a tartalmilag összefüggő trilógiának, sőt tetralógiának a megteremtése. Ennek alakulása feltételezhetőleg nyomon is követhető. Legkorábbi ránk maradt darabja, a Perzsák (472) még olyan tetralógia része volt, melynek darabjai tartalmilag nem függtek össze. Ha feltételezzük, hogy ezelőtt nem alkotott tartalmilag összefüggő trilógiát (minden jel erre mutat), viszont a 467-ben bemutatott thébai trilógia ilyen, úgy ez utóbbi legalábbis az egyik első ilyen formájú alkotása. Ez, amennyire az elég gyér adatokból meg tudjuk állapítani, talán Sztészikhorosz mintájára eléggé epikus jellegű lehetett (a történéseket, mint a harmadik darabban, inkább elmondhatták, mint megjelenítették, mert tartalmi okokból bajosan lettek volna megjeleníthetők), s a cselekmény lineárisan haladt a nemzedékről nemzedékre öröklődő átok előadásában. A 465 és 459 közt, esetleg 463-ban bemutatott Danaisz-trilógiában már zártabb a szerkezet. Kivált ha – mint az legújabban valószínűvé vált – az eddigi közfelfogástól eltérőleg az Oltalomkeresők (Hiketidesz) nem az első, hanem a második darab volt, s az elsőben, az Aigüptosz fiakban (Aigüptioi) nemcsak arról volt szó, hogy az Aigüptosz fiak erőszakosan feleségül akarták venni a Danaosz leányokat, hanem arról is, hogy Danaosz azért ellenezte leányai férjhezmenetelét, mert ez egy jóslat szerint az ő vesztét jelenti. Az első darab tárgya ezek szerint a különféle önzések, a másodiké, mikor Pelaszgosz befogadja a leányokat, bár ez a háborút jelenti, az önzetlenség, a harmadiké pedig – Hüpermésztra megkíméli férjét, Danaosz ezért meg akarja büntetni, de Aphrodité közbelép – megint az önzetlenség, mely ezúttal nem pusztulással végződik. A harmadik trilógia, a 458-ban bemutatott Oreszteia még zártabb: bosszú – viszontbosszú – feloldás. Ha A leláncolt Prométheusz Aiszkhülosz műve, amit ma sokan nem hisznek, ha egy trilógia része volt, amire nincs bizonyíték, és ha a trilógia első darabja volt, ami nagyon vitatott, ennek a trilógiának is hasonló lehetett a felépítése, csak az első két darab szerkezete még sokkal inkább egymáshoz illeszkedő.