Eça de Queirós (1845–1900) szerelemgyerekként született, akit nagyszülei neveltek. Az ezzel járó kitaszítottság egész munkásságára rányomja bélyegét: műveiben a nők eléggé negatív szerepet játszanak, és a párkapcsolatok legtöbbször tragikusan végződnek. Eça de Queirós egyetemi évei – Coimbra-ban jogot tanult – egybeestek az új, európai eszmék beáramlásával az országba. Az egész portugál irodalmi közvéleményt felkavaró 1865-ös nagy vitának, az ún. „coimbra-i kérdés”-nek, amelyben a romantikaellenes fiatal értelmiségiek csapnak össze az ultraromantika képviselőivel, még csak távoli szemlélője, de az évtized végén, amikor tanulmányai végeztével Lisszabonba költözik, már tagja lesz a fővárosban szerveződő irodalmi körnek, a cenáculo-nak. Ebből az – A. de Quental hatására – proudhoni eszméktől hajtott értelmiségi csoportosulásból sarjad ki az 1871-ben megrendezett ún. „kaszinói konferenciák” gondolata, amelyeken a színre lépő új nemzedék ismerteti forradalmas, társadalomátalakító gondolatait. Eça de Queirós a realizmusról mint a művészet új kifejezéséről tart előadást, és egy olyan irodalmi programot hirdet meg, amely a művészi ábrázolásmód megújításán túl a régi társadalom lerombolását is céljául tűzi ki.