A francia költészetben az avantgárd ← irányzatok közül a szürrealizmus a legjelentősebb. Előzménye, illetve testvére az 1916 és 1923 között jelentkező dada, illetve dadaizmus. Mindkettőben vezető szerepet játszottak a költők. Nem mondható puszta előzménynek, hiszen egy ideig párhuzamosan léteztek. A dada a radikális tagadás szellemét játékossággal és kegyetlen humorral ötvözte. „A dada – mondja Georges Ribemont-Dessaignes – a száját nevetésre nyitó keserűség.” A mozgalom maga nyilvánvalóan „háborús termék”, s mi sem mutatja jobban, hogy a háború milyen rombolást vitt véghez a harcterek mellett a fejekben is, mint a „hóbort” (dada) előlépése izmussá. A dadaisták nem Romain Rolland módján, hanem anarchista szellemben reagálnak a „civilizáció csődjére”. Nemzet, haza, emberiség, tudomány, haladás, igazság, kultúra: e fogalmakról kiderült, hogy a propaganda, a lélektani hadviselés eszközei. 1916-ban már régen nem volt szó háborús lelkesedésről. Henri Barbusse (1873–1935) regénye, A tűz (Le Feu, 1916) a lövészárokharc förtelmes valóságát állította szembe a hazafias frázisokkal, viszont az agymosás, a nyelv prostituálása a sajtóban és a nyilvános beszédekben tovább folyt. A dadaizmus a maga „nyelvi akcióival” a karteziánus gondolkodásmódot is nevetségessé akarta tenni és ezáltal hitelteleníteni. Francis Picabia (1878–1953), a mozgalom egyik legaktívabb képviselője, Dadaista kiáltványát így kezdte: