Az angol költészeti modernizmust a századvég dekadens költői készítették elő (Arthur Symons Yeats barátja volt, T. S. Eliot pedig az ő szimbolizmus-monográfiája révén fedezte fel Jules Laforgue költészetét), de a modernizmus igazi kibontakozására az 1910-es évekig kellett várni. Ez a költészettörténeti fordulat számos tényezőnek köszönhető: Pound és az imagista esztétika megjelenése mellett ilyen volt többek között Eliot korai verseinek kiadása, Yeats költészetének fordulata, a György-kori költők (Georgian poets: Edward Thomas, Rupert Brooke, Edmund Blunden, Wilfred Owen, Siegfried Sassoon) átváltozása háborús költőkké és hirtelen beérésük a háború tapasztalatainak hatására, valamint G. M. Hopkins verseinek posztumusz kiadása 1919-ben. A modernista kezdemények mellett a század első évtizedének legjelentősebb lírai teljesítménye alighanem Thomas Hardy visszafogott, gyakran elégikus tónusú, az angol tájhoz való viszonyban gyökerező, de metafizikai érzékenységű költészete volt. Hardy azóta is általában a külföldi eredetű modernista, kísérleti költészettel szembeállított angol költészeti hagyomány emblematikus alakjának számít (például az ötvenes években induló Movement költészete is Hardyban kereste a modernista-romantikus költészetfelfogással szembeni alternatívát), ugyanakkor nagyon nagyra tartotta őt Ezra Pound, D. H. Lawrence és W. H. Auden is.