Ami Yeatsnél a szimbólum, az Poundnál a kép, T[homas] S[tearns] Eliotnál (1887–1965) pedig az, amit ő költészetelméletében (pontosabban Hamlet-esszéjében) objektív korrelatívnak nevezett. Az objektív korrelatív egyszerűen a szavaknak és képeknek az a konstellációja, amely pontosan azt a gondolati és érzelmi tartalmat közvetíti, amelyet közvetítenie kell. Tökéletes az illeszkedés a képek és a szavak között, anélkül, hogy a köztük lévő viszonyt „expresszívnek” lehetne nevezni. Eliot modernizmusa már csak azért is különbözött Yeatsétől, mert ő elutasította az angol romantikus költészeti hagyományt, s helyette a metafizikus költőkhöz és a Jakab-kori dráma (vö. 3.6.3.1.) nyelvéhez nyúlt vissza. Úgy gondolta, a modernitásban eltűnt a világ befogadásának az az egységes módja, amelynek révén például Donne számára egy érzéki és egy intellektuális élmény befogadása ugyanabban a regiszterben történt. A 17. században megtörtént a katasztrófa, a szenzibilitás szétválása (dissociation of sensibility), amelynek következtében a költők vagy csak éreznek, mint Shelley, vagy csak gondolkoznak, mint Tennyson. Az igazi költő tapasztalásmódja azonban épp azért rendkívüli, mert benne ezek a különnemű tapasztalatok folyamatosan „új egészeket hoznak létre”.