A 20. század második felében, főleg az angol (vö. 8.1.1.1.) és amerikai (vö. 8.2.) irodalomban markánsan jelentkező irányzat a posztmodern. Az 1960-as évektől kezdve használatos kifejezés a kor gondolkodástörténeti, kulturális és művészeti jelenségeinek megnevezésére szolgál. A szó jelentése legszélesebb értelemben „posztmodernitás”, vagyis a modernitást követő általános episztémé (Jean-François Lyotard), ebben az értelemben a korszak minden terméke szükségképpen posztmodern, és a szó nem annyira művészi alkotási, mint a korra elkerülhetetlenül jellemző befogadási módot jelent. A szó szűkebb értelemben a posztmodern gondolkodás vagy filozófia megjelölésére használatos, nagyjából a strukturalizmus utáni filozófiai irányzatokra vonatkozik: dekonstrukció (Derrida, Paul de Man), új pragmatizmus (Rorty), a késői Roland Barthes, Michel Foucault, Gilles Deleuze, illetve a kulturális kritika és a feminizmus strukturalizmus utáni változatai (például Luce Irigaray vagy Helène Cixous). A művészettel kapcsolatban a posztmodernizmus kifejezés használata az építészetelméletből terjedt el: ebben az első jelentésében újfajta eklekticizmust jelöl, amely szakít a modernizmus – és főként az avantgárd – türelmetlenségével, harcos újatakarásával, és a múlt művészeti stílusait játékos toleranciával, egyenértékű lehetőségekként kezeli (pastiche, retro). A posztmodern prózáról szólva nagyjából két, egymást követő kánon és posztmodern poétika kristályosodott ki. A hatvanas és hetvenes évekbeli (Italo Calvino, John Barth), illetve a nyolcvanas évektől kezdődő (feminista és posztkoloniális irodalom, Toni Morrison, Salman Rushdie).