A harmincas évek prózájának legjellegzetesebb alakja minden bizonnyal Evelyn Waugh (1903–1966). A modernizmust tudatosan elutasító művei a 20. századi regény nagy teljesítményei közé tartoznak. Waugh tökéletes ökonómiájú, a háború utáni világ kaotikusságát komikus kavalkádban újrateremtő prózája elsősorban az angol regényhagyományt tekintette mintának. A modernizmus mélységkultuszát – amelyben a mítosz és a mélylélektan a jelentés helye – elutasította, s a szöveg a megjelenített világhoz hasonlóan csupa felszínként jelenti be önmagát. Remekművében, a címét nem véletlenül az Átokföldjéből kölcsönző Egy marék por (A Handful of Dust, 1934) című regényében például, amely egy arisztokrata család hanyatlásának utolsó, dicstelen szakaszát meséli el, minden fontosabb szereplőnek csak egyszer-egyszer adatik meg, hogy szavai vagy cselekedetei mögött „emberi” mélység táruljon föl, s az eredmény minden esetben lesújtó. Waugh itt és néhány más kiváló regényében (Nyomorúságos testek, Vile Bodies, 1930; Sötét tévedés, Black Mischief, 1932) a komikus regénynyelv művészi sűrítésével teremtett olyan hátborzongató helyzeteket, amelyek egyrészt a hatvanas évek amerikai irodalmának groteszk és kegyetlen fekete humorát előlegzik meg nagy művészi erővel, másrészt szinte önmaguk ellenére válnak a kor szimbolikus kifejeződéseivé. (Az Egy marék porban például a főszereplő Tony Last büntetése az, hogy élete hátralevő részében a délamerikai őserdőben kell Dickens regényeit felolvasnia egy dühöngő őrültnek).