Hogy a (kis)polgári-jóléti társadalmára oly rátarti Svájc „mélyszerkezetében” rejtélyek, titkok, a létezést alapjaiban fenyegető ösztönök élnek, arra drámáival, novelláival és kisregényeivel Friedrich Dürrenmatt (1921–1990) mutatott rá. Nem kevésbé arra, hogy a 20. század antihumanista erői éppen úgy jelen vannak az erkölcseire, elkülönült világára büszke Svájcban, mint a paradoxonaiba vesző nagyvilágban, amely immár nem elsősorban a lét és látszat kibékíthetetlenségét példázza újra meg újra történeteiben, hanem szinte tanúsítja Dürrenmatt egyik elődjének, Kafkának A perben elhangzott mondatát: „A hazugságot avatják világrenddé.” A dürrenmatti dráma egyik legfontosabb eszköze a „leplezés” lelepleződése, a nyilvánvalóvá tétel, annak drámai dokumentálása. Valójában szinte minden történet „bűnügyi” történet, amelynek megfejtése/megfejtődése nem az igazság kimondásához, a tisztázáshoz vezet, hanem a bűn győzelméhez, beiktatódásához a polgári társadalomba. Ahhoz, hogy a néző nem pusztán szembesül a bűnnel, hanem kénytelen elfogadni a bűnt és annak következményeit. S jóllehet a dürrenmatti dramaturgia sokat köszönhet Brecht elidegenítési effektusainak, epizálásának, a bűnügyi elem hangsúlyos jelenléte jó néhány Dürrenmatt-színműben a rejtvényfejtés fordulatait és „izgalmait” kölcsönzi az előadásnak. Hozzá kell tenni, hogy nem utolsósorban Brecht példáját követve, maga Dürrenmatt is szívesen dolgozza föl újra, „radikalizálja” elődei színműveit, így Shakespeare János királyát, Strindberg Haláltáncát (Play Strindberg, 1969-es bemutató).