Noha a háború utáni regényirodalom „sztárszereplője” az „új regény”, távolról sem tölti ki a teljes műfaji teret. Sartre, Beauvoir, Camus mellett számos eredeti tehetség jelentkezett az 50-es évektől. Egy ideig együtt emlegették az „új regényírókkal” Marguerite Duras-t (1914–1996), aki az elhallgatáson, sejtetésen, sűrítésen alapuló elbeszélőmód mestere: példa rá a Moderato cantabile (1958) és nyíltan önéletrajzi regénye, A szerető (L’Amant, 1984). A „másik” Marguerite, a témái és szemlélete folytán „klasszikusként” számon tartott Yourcenar (1903–1987) viszont mint a történelmi regény megújítója vonult be az irodalomtörténetbe a Hadriánusz emlékezései (Mémoires d’Hadrien, 1951) és az Opus nigrum (1968) révén. Raymond Queneau (1903–1976) a hétköznapok világát és kisembereit eleveníti meg sok humorral, nyelvi leleménnyel és parodisztikus elemekkel átszőtt regényeiben, mint amilyen az Angol-park (Pierrot mon ami, 1942, tkp. Barátom, Peti), Az élet vasárnapja (Le Dimanche de la vie, 1952) vagy az oly népszerű Zazie a Metrón (Zazie dans le métro, 1959), amely három napba sűríti a serdülőkor küszöbéhez érkezett Zazie-nak az életről szerezhető tapasztalatait, miközben az író az „akadémiai” nyelvi normákat az élőbeszéd görbe tükrében állítja francia vagy franciául tudó olvasói elé. A Stílusgyakorlatok (Exercices de style, 1947) játékos demonstrálása egy köznapi „esemény” örvén a nyelvi kifejezés 99 lehetőségének. Albert Cohen (1895–1981), noha jelentek meg előtte is regényei (Solal, 1930; Mangeclous, 1938), valójában Az Úr szépével (Belle du Seigneur, 1968) „robbant be” a francia irodalomba. Ez a magyarul nem olvasható mű úgyszólván a regényírás minden hangján megszólal, s képes nemcsak fenntartani az olvasó érdeklődését, hanem folytonos meglepetésekkel is szolgálni.