A palermói arisztokrata, Giuseppe Tomasi Di Lampedusa (1896–1957) A párduc (Il Gattopardo) című, posztumusz (1958) regénye történelmi szempontból a szicíliai Bourbon-uralom végéről, Garibaldi csapatainak harcairól, illetve az olasz egyesítés kezdeti éveiről szól. (A téma korábbi feldolgozásairól vö. 6.7.2.) A negyedszázadon keresztül írt műben az 1860-tól kezdődő fél évszázad politikai eseményei háttérbe szorulnak a regény hősének alakjához képest. Az író atyai dédapja, Salina hercege, don Fabrizio régi, ún. „szigeti” felső-arisztokrata család társadalmi változások iránt fogékony és tudományosan is képzett feje. A Párduc alakjában megtalálható e pusztulásra ítélt társadalmi réteg szinte valamennyi belső és külső tulajdonsága: erkölcsi nagyság, a közönségestől eltérő értékrend, fegyelmezettség, hibátlan viselkedés és elegancia. Az újak, a feltörekvő újgazdag Don Calogero (akivel unokaöccse révén rokoni kapcsolatba került) vagy a torinói kormány képviselője, Chevalley úgy zsugorodnak össze mellette, hogy közben a szerző azt is nyilvánvalóvá teszi, ez utóbbiak lesznek az eljövendő korok „hősei”. A herceg tudja, merre halad a történelem, támogatja az egységes olasz állam létrehozásának a programját. De a kormány felkérése ellenére sem vállal semmiféle aktív szerepet az új törvények, a „mozgékony és modern államigazgatás” létrehozásában. Látva a nyomort, állítja: „Mindennek nem volna szabad így maradnia és mégis (…) így lesz (…) egy-két századon át (…) Aztán majd megváltozik, de rosszabb lesz. Mi voltunk a Párducok és az Oroszlánok; s akik a helyünkre lépnek, azok a sakálok és hiénák lesznek, és valamennyien, a Párducok, a sakálok és a birkák, továbbra is azt hisszük majd, hogy mi vagyunk a föld sója.”