Ha Carlos Fuentes káprázatos termékenysége és alkotói módszere a sokszínű kaleidoszkóp és a kollektív lélekelemzés eszközeivel kísérli meg a mexikói–középamerikai valóság teljességét megragadni, honfitársa, Juan Rulfo (1918–1986) az indián mágusok szakrális beszédének utánzója: két vékonyka kötetével (Lángoló síkság, El llano en llamas, 1953; Pedro Páramo, 1955) emelkedett a latin-amerikai próza halhatatlanjai közé. Az ún. „mágikus realizmus” kategóriájába is szokás sorolni, s nála az egyébként meglehetősen nehezen körülhatárolható fogalom szinte önként kínálja magát. Elbeszélői módszere ugyanis szorosan kötődik a mexikói indián hiedelmekhez, főként ahhoz a meggyőződéshez, hogy a halottak, ha más síkon is, de ugyanúgy jelen vannak a köznapi valóságban, mint az élők és a tárgyak. Rulfo szinte balladisztikusan szaggatott, többhangú és egyszerre több síkon játszódó történeteit halálra ítélt elevenek és örök életre (amely esetükben inkább örök kísértést jelent) ítélt holtak népesítik be, s az események csaknem kizárólag erőszakosan elkövetett bűntények, egyéni és csoportos gyilkosságok körül forognak. A kihagyásos, szaggatott narráció, a kommentárok nélküli hely- és idősíkváltások, a rövid, zenei ritmusra kopogó mondatok, a metaforikus utalások és a kórusszerűen egyszerre megszólaló hangok, a jelzésszerű figurák és a több egyenértékű szereplő az antik drámák világához is közelíti Rulfo prózaművészetét. A polifon hangzásban olykor inkább a tipográfia igazítja el az olvasót, hogy kihez kösse a szavakat, mint a narrátor.