Azoknak az írásműveknek a formája, amelyekben Platón (Kr. e. 427–347) a maga bölcseleti tanítását a szélesebb közönség számára hozzáférhetővé tette (és amelyeket ő az iskolájában, az Akadémiában tartott előadásaihoz képest csak másodrendűnek tartott), a párbeszéd volt. Nem ő alkalmazta először ezt a formát: a hagyomány szerint már az eleai Zénón is írt párbeszédet (melyekről semmi közelebbit nem tudunk), és mesterének, a gondolatok világrahozásában bábáskodó Szókratésznak „kérdve kifejtő” módszere nyilván erősen hatott rá is, hiszen Szókratész más tanítványai (pl. Xenophón) szintén írtak párbeszédeket, de művészi eszközzé igazán a párbeszédet Platón tette. A párbeszéd ti. számára nem csupán külső forma. Mikor gondolkodom, önmagammal beszélgetek: kérdezek és felelek, állítok és tagadok – fejtegeti a Theaitétoszban. A párbeszéd tehát az ellentéteken át haladó gondolkodási folyamat megjelenése, amikor is a cél nem egyszerűen az ellentmondás feltárása, nem is csak annak bemutatása, hogy mindenről kétféleképpen lehet beszélni, hanem az ellentmondás kiküszöbölése, eljutás az ellentmondásmentes igazsághoz. Platón filozófiájában ez a tökéletes, örök, változatlan, valóban való forma, az idea. A sokat emlegetett szókratészi irónia nemcsak a tudó felsőbbségének kifejezése a nemtudóval szemben, hanem a vélt tudás és a valódi tudás feszültségéé is, mely gondolkodásunk folyamatában szüntelenül jelen van, kifejezése éppen annak, hogy megismerésünk viszonylagos mindaddig, míg az idea megismeréséig el nem jut.