A katasztrófavédelem és elődszervezetei, a légoltalom, valamint a polgári védelem viszonylag rövid, nem egészen egy évszázados múltra tekinthetnek vissza. Az első ilyen jellegű szervezet megalakítása az első világháború éveiben történt.

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, megalakult a Német Ausztria Köztársaság, (a későbbi Osztrák Köztársaság) és újra függetlenné vált a Magyar Királyság, valamint további utódállamok jöttek létre annak korábbi területén. Az 1920 augusztusában megkötött békeszerződés rendkívül súlyos feltételeket tartalmazott Magyarország számára. A háborús jóvátételi fizetéseken túl, területének mintegy kétharmadát, korábbi lakosságának több mint a felét elveszítette, emellett korlátozták a hadsereg létszámát és fegyverzetét is. [4]

 

A légoltalmi Liga feladatai:

 

Az 1939. évi II. t.c. átértékelte és újraszabályozta a honvédelmi kötelezettséget, kibővítette a légoltalom feladatait és hatáskörét, veszélyeztetettségük alapján újrasorolta a városokat és vagyontárgyakat. A II. világháború során Magyarország területe rendkívül súlyos légitámadásokat szenvedett el. Hála a légoltalom időben történt megszervezésének és kiépítésének, ezek – összevetve más országokat ért hasonló támadások hatásával – emberéletben viszonylag csekély károkat okoztak. A légoltalom a háború folyamán kitűnőre vizsgázott, sok ember köszönhette életét a légoltalom katonai és polgári szervezete tagjai önfeláldozó munkájának. Mindez azért is nagy eredmény, mert az ipar és az ország infrastruktúrájának nagy része teljesen elpusztult a légitámadások és a hadicselekmények következtében.

 

Európa és a világ más részeinek országai is felismerték a közelgő világháború veszélyét, és igyekeztek felkészülni a valószínűleg bekövetkező légitámadások pusztító hatásainak csökkentésére. Az elsők között Németország szervezte meg a légoltalmat, és kezdett óvóhelyek építésébe. Többféle légoltalmi szervezet is alakult, ilyen volt az 1927-ben alakult Német Légoltalmi Szövetség (Verein Deutscher Luftschutz), illetve az 1931-ben alakult Német Légoltalmi Liga (Deutsche Luftschutzliga), amelyek 1933-tól Birodalmi Légoltalmi Szövetség (Reichsluftschutzbund) néven folytatta munkáját a Birodalmi Légügyi Minisztérium alárendeltségében. A ligának 1939-re már 15 millió tagja volt, az adott település veszélyeztetettségétől függően, a városi lakosság 5–20%-a részesült légoltalmi felkészítésben. A ligához történő csatlakozás elvileg önkéntes volt, de például a belügyminiszter egy rendelettel kötelezővé tette a minisztérium dolgozói számára a tagságot. Az RLB erre az időre 75 300 légoltalmi szolgálati helyet tartott fenn, több mint 600 000 tisztviselőt foglalkoztatott, köztük 280 000 nőt, 3800 iskolában és oktatási helyen 28 000 oktatóval folytatták a lakosság és a légoltalmi szervezetek tagjainak felkészítését. A felkészítés programjában szerepelt a lakás, illetve lakóház légoltalmi követelményeknek megfelelő kialakítása/átalakítása, tűzvédelem és tűzoltás, gázvédelem, elsősegélynyújtás, riasztás-értesítés. A Liga gondot fordított arra, hogy lélektani szempontból is felkészítse a lakosságot a légitámadások várható hatásaira. A szintén 1931-ben megszervezett Légoltalmi Őrség (Luftschutzwache) háztömbönként, illetve kisebb lakóterületi egységenként szerveződött, szigorú központi irányítás mellett, és az lakosság önvédelmét volt hivatott megvalósítani. 1935-ben Sicherhelts- und Hilfsdienst (Biztonsági- és Segítőszolgálat) néven megalakult a légoltalmi mentőszervezetet, amelynek feladata légitámadás esetén, illetve azt követően a tűzoltás, a sérültek felkutatása és mentése, a romeltakarítás, a halaszthatatlan helyreállító munkálatok végrehajtása, az elsősegélynyújtás és lakosság szükséghelyzetben történő ellátása volt. Az SHD jelmondata „Mindenkit megmentünk – Mindenkinek segítünk”. A mobil szervezet egészségügyi, vegyi mentesítő, tűzoltó, helyreállító és állategészségügyi alakulatokból állt, és elsődleges feladata a 106 első kategóriába sorolt német város védelme, illetve az azokat ért légitámadás hatásainak csökkentése, a károk felszámolása volt. Tagjai tartalékos állományú katonák voltak, akik az SHD-ben végzett tevékenységük idejére felmentést kaptak a frontszolgálat alól. A szervezet a Légügyi minisztérium alárendeltségében működött, felszereléssel történő ellátásáról a hadsereg gondoskodott. Az eleinte négy, később öt mobil zászlóaljba szervezett SHD-t stratégiai tartalékként, a legnagyobb kárt szenvedett helyekre irányították, ahol a helyi SHD szervezettel együttműködve végezték a mentő-mentesítő, kárfelszámoló munkálatokat.

 

Anglia területét már az I. világháború idején több mint száz esetben érte légitámadás, amelyeket a német Zeppelin léghajók, illetve a Gotha távolsági bombázó-repülőgépek okoztak, és amelyeknek kedvelt célpontja volt London. Ekkoriban sem légoltalmi szervezet, sem óvóhelyek nem léteztek, a lakosság riasztását többnyire kerékpáros rendőrök végezték, akik szóban figyelmeztették a veszélyeztetett lakosságot. A légitámadások következtében mintegy 1500 fő vesztette életét, és 3400 fő sérült meg különböző mértékben, ennek ellenére a háborút követően senki nem tartotta fontosnak a légoltalom megszervezését.

 

Gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor 1938. szeptember 3-án Anglia hadat üzent Németországnak, belépve ezzel a háborúba. A védelmi intézkedések rendkívüli módon felgyorsultak, árokóvóhelyeket építettek a köztereken és parkokban, néhány napon belül felmérték a gázálarc-szükségletet, és 38 millió darabot bocsátottak a lakosság rendelkezésére. A légoltalmi szervezet támogatottsága hihetetlen mértékben nőtt, amint a kormány bejelentette, hogy az ország háborús felkészültségének szintje nem kielégítő. A helyi hatóságoknak tervet kellett készíteni a lakosság védelmére, azok végrehajtásáért a jegyzők vagy a helyi rendőrfőnökök voltak felelősek. Mindenütt felkészítéseket, gyakorlatokat szerveztek, az önkéntesek özönlöttek a légoltalom szervezeteibe, ahol mégsem voltak elegen, ott lehetőség volt arra, hogy a szervezetben való részvételért a hatóságok fizetést folyósítsanak. Az árokóvóhelyek védőképességét nem tekintették kielégítőnek, ezért csak szükségmegoldásnak tekintették, így felgyorsult az óvóhelyépítés. A háztulajdonosok támogatást kaptak az óvóhelyépítéshez, az utcákon téglából épült, betonfödémmel ellátott óvóhelyeket építettek, illetve egyszemélyes mobil acélhengereket állítottak fel. Azok, akik saját kertjükben akartak óvóhelyet kialakítani, díjmentesen juthattak a fémből készült úgynevezett ,,Anderson-óvóhelyhez”, amelyet kb. 1 millió példányban állítottak szolgálatba. Szintén térítésmentesen juthattak az épületen belül elhelyezhető és a törmelék ellen védő ,,Morrison-óvóhelyekhez”, amelyek felül zárt, téglatest alakú fémkeretből és az oldalfalakat lezáró nyitható rácsokból álltak. Az egészségügyi ellátórendszert felkészítették a tömegesen várható sérültek ellátására, új kórházakat, szükségkórházakat alakítottak ki, a meglévőket átprofilírozták. A lakosság felkészítése céljából tájékoztató kiadványokat, szórólapokat, plakátokat készítettek és terjesztettek.

1940. júniusától az úgynevezett ,,angliai csata” idején a városok lakosságát, főleg a gyerekeket, tömegesen telepítették vidékre, a helyben maradók a londoni metróban, a különböző védőképességű óvóhelyeken, szükségóvóhelyeken, illetve az utcákon nagy számban elhelyezett egyszemélyes, acéllemezből préselt óvóhelyeken. [9]