A II. világháború végére a Magyar Királyi Honvédség és az annak részét képező légoltalom szervezete is szétesett, újjáalakítása ebben az időszakban nem volt napirenden. Az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés megteremtette a hadsereg fenntartásának nemzetközi jogi alapját, de súlyos korlátozásokat tartalmazott [11] mind a hadsereg létszámát, mind annak fegyverzetét illetően. Az 1948-as év baloldali fordulópontot jelentett Magyarország történetében. Vitatott választási módszerekkel nyert a szovjetek által nyíltan támogatott baloldal. Megalakult és hatalomra jutott a Magyar Dolgozók Pártja, ezzel az ország évtizedekre elkötelezte magát a Szovjetunió és a szocialista országok mellett, amelyek együtt alkották az úgynevezett Béketábort. Ebben az évben a KOMINFORM (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) a marxizmustól való eltéréssel és a Szovjetunióval szembeni barátságtalan magatartással vádolta meg a Jugoszláv Kommunista Pártot, és Jugoszláviát kiáltotta ki a Béketábor fő ellenségének.

 

Ebben az időben a Szovjetunió és volt nyugati szövetségesei közötti viszony jelentősen megromlott, esetenként a nyílt ellenségeskedés határát súrolta. Ilyen körülmények között merült fel az igény a légoltalom újjászervezésére, hiszen egy esetleges háborúban az ország területét ismét súlyos légitámadások érhették volna. Az újjászervezés jogi alapját az 1939. évi II. t.c. [12] alkotta. A szovjet befolyás erősödését jelzi, hogy a légoltalmat a magyar hagyományoktól eltérően nem az 1949-ben Magyar Néphadsereg névre keresztelt honvédség [13], hanem a Belügyminisztérium alárendeltségébe utalták. A nemzetközi helyzet egyre éleződött, a NATO 1949. április 4-én történt megalakítása óta Jugoszlávia helyett ez a szervezet lett a ,,Béketábor’’ fő ellensége. Bár a kormányok békevágyukat hangoztatták, mindkét táborban folyt a háborús készülődés. Mindezen okok hatására 1949 őszén megkezdődött a légoltalom szervezetének kiépítése, és az állomány, különböző szintű tanfolyamok keretében történő felkészítése.

 

A légoltalom fontosságát jelzi, hogy az ötvenes évek elejétől, valamennyi ipari és mezőgazdasági üzemben, közhivatalban és közintézményben, létre kellett hozni a légoltalmi szervezeteket, azokat fel kellett szerelni és ki kellett képezni, illetve életvédelmi létesítményeket kellett kiépíteni. A légoltalmi szervezetek állományának különböző szintű vezetőit rendszeres továbbképzések során készítették fel azokra a feladatokra, amelyek egy esetleges háborús konfliktus esetén rájuk hárultak volna. A központilag előállított tematika angol, amerikai és szovjet források felhasználásával készült. 1954-ben jelent meg az „Atomfegyverek” [14] című tansegédlet, amely hosszú ideig az egyetlen ilyen témájú kiadvány volt. A tananyag a vegyi-, gyújtó- és biológiai fegyverek hatásai elleni védekezésre való felkészítés kérdéseivel bővült. Az ezek alapjául szolgáló tapasztalatokat egyrészt a világháborúban, másrészt a koreai háborúban szerezték. Itt alkalmaztak először tömegesen napalmot, illetve egyes források szerint vegyi- és biológiai fegyvert is. [15]

 

A TASSZ szovjet hírügynökség 1949. szeptember 25-én közölte, hogy a Szovjetunió is rendelkezik atombombával, 1953-ban Malenkov szovjet külügyminiszter a Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésén bejelentette, hogy a Szovjetunióban kipróbálták az első hidrogénbombát. A termonukleáris fegyverek birtoklásának és előállításának tekintetében megtört az Egyesült Államok monopóliuma, a katonai erőfölényt a célbejuttató eszközök terén kialakult előny biztosította számára. Ez a tény, valamint az 1953-as kelet-berlini események és az abba történt szovjet beavatkozás, a Német Szövetségi Köztársaság NATO-ba történt felvétele, a Varsói Szerződés megalakulása, illetve az 1956-os lengyelországi események tovább rontották az egyébként is feszült kelet-nyugati viszonyt. Az 1956-os magyarországi forradalom eltiprására küldött szovjet intervenció és a szuezi válság csaknem háborúba sodorta a világot. Mivel azonban Magyarországot magára hagyta a szabad világ a függetlenségéért vívott küzdelmében, a Közel-Kelet vonatkozásában pedig szintén alku köttetett, így a háborús veszély kockázata lecsökkent. Mindezen események azonban tovább élezték a két világrendszer szembenállását, ami a légoltalom jelentőségének további növekedését eredményezte.

 

A politikai tényezők mellett a haditechnikában létrejött változások is hozzájárultak a két rendszer ellenséges viszonyának fokozódásához. A Szovjetunió 1957. augusztus 26-án sikeresen kipróbálta első interkontinentális rakétáját, október 4-én pedig földkörüli pályára juttatta az első mesterséges holdat. Ez a hír nem csekély aggodalmat váltott ki az Egyesült Államok politikai és katonai vezetőinek, illetve lakosságának körében. A félelem nem volt alaptalan, hiszen ezzel gyakorlatilag megszűnt az Egyesült Államok területének sérthetetlensége. Ezek az események ismételt lendületet adtak a fegyverkezési versenynek, új, a korábbinál nagyobb és bonyolultabb feladatok elé állítva a hátország, a lakosság, az anyagi javak és termelőeszközök védelmével foglalkozó szakembereket. Fentiek hatására a légoltalmi szakemberek képzésében egyre nagyobb szerepet kapott az atomfegyverek elleni védelemre való felkészülés, amit az indokolt, hogy egy esetleges háborúban valószínűleg mindkét oldalon alkalmazták volna ezen eszközök valamelyikét. Mindezek mellett a szaksajtó széleskörűen foglalkozott a vegyi harcanyagok elleni védelemmel, a mezőgazdaság sugárzás elleni védelmével, az ivóvíz védelmével, a vegyi és biológiai harcanyagok jellemzőivel, a lakóházi és szükségóvóhelyek kiépítésének kérdéseivel [18], az élelmiszerek RBV-védelmével.

 

A magyar politikai vezetés is reagált a nemzetközi katonai helyzet alakulására. A Honvédelmi Tanács megvitatta a légoltalom helyzetét, és ettől kezdve a távolsági védelem kapott elsőbbséget az óvóhelyi védelemmel szemben. Ennek megfelelően 1959-től megszűnt az óvóhely-építési kötelezettség. A látszólagos ellentmondás oka az, hogy bár a legtöbb szakértő egyetértett abban, hogy a leghatásosabb védekezési forma az óvóhelyi védelem, azonban ez anyagi okokból megoldhatatlan volt. Ezért előnyben részesült a távolsági védelem (ki- és széttelepítés), amelynek lényege, hogy a veszélyeztetett lakosságot és anyagi javakat a veszély közeledtével eltávolítják annak feltétezett helyszínéről. Az új elvek másik fontos vonása, hogy rakéta-atomháborút tételezett fel, ennek körülményei között próbálta biztosítani a túlélést. Természetesen nemcsak Magyarországon ismerték fel egy esetleges atomháború veszélyeit. Az Egyesült Államokban hasonlóan nagy fontosságot tulajdonítottak a védekezésre való felkészülésnek. 1959-ben országos polgári védelmi terveket készítettek, megszervezték a veszélyeztetett körzetekből a szükség-áttelepítést, és 800 000 darab sugárzásmérő műszert osztottak ki iskoláknak, állami intézményeknek, kormányszerveknek. A műszerek kezelésére több mint egymillió egyetemistát és 76 000 egyéb személyt képeztek ki [19].