1961-től a „rugalmas reagálás” elnevezésű katonai doktrína, amely az Egyesült Államok hivatalos katonapolitikai elveit tartalmazta, továbbra is atomcsapásokkal kívánta az ellenséges országok katonai erejét, lakosságát és gazdaságát elpusztítani. A különbség a korábbi elmélethez képest annyi, hogy feltételez a háború folyamán valamiféle „játékszabályt”, amelyet az ellenségnek is be kell tartania. Ezek szerint a potenciális ellenség – a Szovjetunió és szövetségesei – megközelítően hasonló méretű pusztítást okozna az Egyesült Államoknak és Szövetségeseinek, mint amilyet saját országa és szövetségesei elszenvedtek. Az USA vezetése azt remélte ettől, hogy a háború korlátok közt tarthatóvá és szükség esetén, bármikor leállíthatóvá vált volna. [23] Az ehhez kapcsolódó Mc. Namara-terv szerint a garantált megsemmisítés feltétele a szovjet lakosság felének és az ipar kétharmadának elpusztítása.

A szabályozott háború elveit Herman Kahn fejlesztette tovább és foglalta rendszerbe [24] Az általa kidolgozott eszkalációs elmélet a szembenállás negyvennégy fokozatát tartalmazza, a legenyhébb diplomáciai lépésektől a politikai feszültség fokozódásán, a másik fél nemzetközi lejáratásán, a politikai és gazdasági nyomásgyakorláson, a háborúval való fenyegetőzésen és a háború különböző formáin keresztül a totális atomháborúig. A folyamatot szakaszokra osztja, ezek között hat „küszöb” van, amelyek átlépése minőségi változást okoz. A huszonegyedik fokozat az „atomküszöb”, amely után még továbbra is lehetségesnek tartja a háború szabályozott és ellenőrzött keretek között történő folytatását.

Ez az elmélet nem maradt visszhang nélkül a nyugati politikai és katonai vezetés részéről, de hatással volt a Szovjet, és így a Magyar Polgári Védelem elméletének és gyakorlatának alakulására is. Az alkalmazás elveinek továbbfejlesztésekor figyelembe vették a háború váratlan kitörésének lehetőségét [25], de számoltak egy hosszabb-rövidebb, a háború kitörését megelőző időszakkal is, amelyre a nemzetközi helyzet feszültségének fokozódása jellemző. Ennek megfelelően a különböző szintű tervekben a háborút megelőző 12–9–6–1 hónapos, illetve 10–2–1 napos időszakokra határoztak meg feladatokat a polgári védelem állománya, a közigazgatás és termelőszervezetek számára.

A megváltozott helyzetnek megfelelően új szabályzatot dolgoztak ki, amely a jövő háborúját ABV (atom, biológiai és vegyi) fegyverekkel megvívott küzdelemként tárgyalja. Egy esetleges háború megvívása esetén a fegyveres erők mellett a polgári védelmet azokkal egyenrangúnak tekintik, és hadászati tényezőként értékelik. [26] Az új kihívásoknak való megfelelés igénye kikényszerítette a polgári védelemi elvek és gyakorlat átértékelését. Ennek megfelelően 1964-től évente a vezető állományból 10–12 fő vett részt a Szovjetunió Központi (Polgári Védelmi) Főtiszti Tanfolyamán. Az ott tanult – akkor legkorszerűbbnek számító – ismereteket hazatérve beépítették az oktatási rendszerbe, illetve átültették a gyakorlatba. A polgári védelmi felkészítés programjában kizárólag a háborús feladatok szerepeltek, természeti vagy más – nem háborús – katasztrófák hatásainak felszámolásával nem foglalkoztak. Ennek feltételezhető okai közül az egyik az, hogy a rendelkezésre álló idő alatt ez nem volt megoldható, másrészt a politikai helyzet miatt a háborús felkészülés megkülönböztetett fontossággal bírt. A legvalószínűbbnek látszó indok azonban az, hogy a polgári védelem vezetése felismerte azt a törvényszerűséget, amit a francia polgári védelemben kettősértékűségnek neveznek [27]. Ennek lényege, hogy ha valaki megtanul egy feladatot bonyolult (háborús) körülmények között végrehajtani, az biztosan képes lesz az elsajátítottakat egyszerűbb körülmények között, nem háborús katasztrófa esetén is alkalmazni. Hiszen nincs olyan „békebeli” katasztrófa, amelyhez hasonló háborúban ne fordulhatna elő. Ennek a felfogásnak a helyességét bizonyítja, hogy a légoltalom, illetve később a polgári védelem, minden katasztrófa esetén képes volt hatékonyan beavatkozni azok hatásainak felszámolásában, az emberi élet és az anyagi javak megóvásában, a mentési és halaszthatatlan helyreállítási munkálatokban. Így történt ez az 1956-os dunai jeges árvíz esetében, vagy az 1970-es tiszai árvíz alkalmával, amikor Makó városát (52 000 fő) egyetlen éjszaka alatt telepítették ki.

Ebben az időben jelentős változás történt a polgári védelem háborús alkalmazásával kap- csolatos elképzelésekben. A korábbi helyi védekezési elveket felváltotta a kívülről történő mentés elve. Az alkalmazási elv, amely az idők folyamán sokféle értelmezést és átértelmezést ért meg [28], szovjet eredetű volt, tipikusan a rakéta-atomháború körülményei között született, és kialakulására hatással volt a Kahn-féle eszkalációs elmélet. Az elképzelés lényege, hogy az atomháborút megelőző időszakban idő- és lehetőség van a polgári védelmi szervezetek riasztására. Ezt követően a veszélyeztetett települések polgári védelmi szervezeteit kivonják a településről és nem veszélyeztetett területen várakoztatják a támadás bekövetkezéséig, de maximum 2–3 napig. A csapás bekövetkezése után ezek az erők és a környező – csapást nem szenvedett – települések polgári védelmi alakulatai közös erővel kezdik meg az adott település mentését. Amennyiben az erők kivonására nem lett volna lehetőség, úgy a támadást szenvedett település polgári védelmi szervezetének életben maradt tagjai és lakossága mellett a mentési feladatok végzése a környező településekből, illetve más megyéből vagy városból a helyszínre vezényelt polgári védelmi szervezetek feladata lett volna. Az 1960-as évek végén a 70-es évek elején megjelent szabályzatok [29] szerint egy esetleges háború a két világrendszer között koalíciós jellegű lett volna, amely a világ egészére vagy annak nagy részére kiterjedt volna, és az egyik rendszer politikai, gazdasági, politikai összeomlásával, illetve katonai vereségével kellett volna végződnie. A háború megvívása alapvető eszközének a rakéta-atomfegyvert tekintették [30]. Annak ellenére, hogy a két világrendszer ellentétét mindkét oldalon kibékíthetetlennek tartották, az évtized első felének politikai eseményei határozottan az enyhülés irányába mutattak. Az enyhülési folyamat elindulása és annak az elképzelésnek a térhódítása, amely szerint a két rendszer képes a békés egymás mellett élésre, a katonai erőfölényre való törekvés helyett pedig gazdasági és kulturális téren versenyezzenek, nem egy – vagy néhány politikus jóindulatán múlott. Az ok a katonai erőegyensúly kialakulása volt, mégpedig olyan szinten, hogy egyik fél sem volt képes azt a maga javára jelentős mértékben megváltoztatni. R. Nixon 1969. január 29-i beszédében elismerte, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió között katonai erőegyensúly alakult ki, amelyet az USA néhány éven belül nem tud lényegesen módosítani. Ezért célszerűnek tartja az erőfölény helyett az „erőegyensúly” vagy az „erők megfelelősége” kifejezések használatát [31]. Az 1969-től meginduló enyhülési folyamat, amelynek legfontosabb eseményei közé tartozott a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról szóló (SALT) tárgyalások megkezdése, az 1971. szeptemberi négyhatalmi egyezmény nyugat-Berlin helyzetéről, Brezsnyev és Nixon kölcsönös látogatása és az 1973-as bécsi és genfi tárgyalások, nemcsak a külpolitikában éreztették hatásukat.

A hetvenes években jelentősen változott a polgári védelmi felfogás. Az 1971-ben kiadott szabályzat az atom-, vegyi- és biológiai fegyverek hatásai elleni védelemre való felkészülésben határozta meg a szervezet feladatát. A háború megvívása eszközének a rakéta-atomfegyvereket tekinti, amely nem zárja ki, hogy a szembenálló felek bizonyos ideig hagyományos fegyvereket alkalmazzanak, illetve más tömegpusztító eszközöket is bevessenek. A legfontosabb megállapítása, hogy a polgári védelmet a hátországvédelem részének tekinti. Ez az elképzelés később újabb átszervezést jelentett a szervezet számára [32]. Az 1975-ben megjelent jegyzetben először fogalmazták meg a polgári védelem békeidőszaki feladatai között a katasztrófa elhárításban és a katasztrófák hatásainak felszámolásában való részvételt. A szemléletbeli változás jogi alapja az 1976-ban megjelent 2041-es Minisztertanácsi határozat, és a végrehajtására kiadott honvédelmi miniszteri rendelet, amely újraszabályozta a polgári védelem egészének feladatrendszerét, működését és irányítását.

Az 1970-es évek első felének enyhülése nem tartott sokáig, az évtized vége felé ismét kiéleződtek a két szembenálló világrendszer ellentétei. Magyarországon a következőképpen indokolták a változást: „Az enyhülés további kibontakozását a béke és biztonság megszilárdítását még számottevő reakciós, militarista, revansista erők próbálják akadályozni, amelyek a feszültség fokozására törekszenek.” [33] 1981-ben pedig úgy értékelték, hogy az imperialisták, akiknek érdeke az enyhülés megállítása, annak eszközét „a fegyverkezés fokozásában a katonai erőfölény megszerzésében, a diktátum politikában fogják megtalálni” [34]. Valójában az enyhülés a fegyverkezés területén elért viszonylagos egyensúly alapján létezhetett, ez pedig – mivel a kölcsönös elrettentésre épült – nem lehetett hosszú életű.

A békés egymás mellett élés és az enyhülés kétségtelen eredménye volt a Német Szövetségi Köztársaságnak a Szovjetunióval és Lengyelországgal kötött 1970-es, illetve a Csehszlovákiával és a Német Demokratikus Köztársasággal kötött 1972-es szerződése, a SALT-I. és II. szerződések aláírása, illetve a Helsinki Záróokmány aláírása.

A látványos és bizakodásra okot szolgáltató eredmények ellenére a fegyverkezési verseny – talán kevésbé látványos formában – tovább folytatódott.

Az Egyesült Államok 1972-től „reális elrettentés” néven hivatalossá vált katonai doktrínája [35] az erő pozíciójából való tárgyalásra helyezte a hangsúlyt, és megteremtette a tárgyalásokhoz szükséges nukleáris fegyverzetet is. Az új fegyverek a több robbanófejjel ellátott MRV és MIRV rendszerű rakéták, illetve harcászati atomfegyverek rendszerbeállítása mellett átértékelte azok alkalmazásának elveit is. Ennek megfelelően a SIOP-4 1967-ben 10 000 célpontot, a SIOP-5 1974-ben 25 000, a SIOP-5-D 1978-ban már 40 000 ezer atomcélpontot tartalmazott a Szovjetunió és szövetségesei területén, amelyekből néhány tucat hazánk területén volt található [36].

A szovjet katonai doktrína szintén változáson ment keresztül. A háború megvívása eszközének a rakéta-atomfegyvert és a hagyományos fegyvereket tartották, legfontosabb elvének a hadászati tevékenység aktív támadó jellegét és a meglepetést tekintették. Ez nyilvánvaló ellentmondásban van az atomfegyver elsőként történő alkalmazásáról való lemondással [37]. A Szovjet hadseregben ekkor rendszeresítették a több robbanófejjel ellátott SS-10-es, 17-es és 18-as típusú interkontinentális, és SS-20-as közepes hatótávolságú rakétákat.

A feszültség fokozódását eredményezte a NATO 1979. december 12-i kettős határozata, amely 180 db Pershing-II rakéta és 464 db földi irányítású szárnyasrakéta nyugat-európai telepítését irányozta elő.

A rövid ideig tartó enyhülés valójában csak erőgyűjtésre szolgált a további fegyverkezéshez. Valószínűleg tisztában volt ezzel az ország és a hadsereg vezetése is, és ezért szervezték újjá a csaknem megszűnt polgári védelmi oktatást, illetve ezért határozták el egy új oktatási intézmény felépítését. Az egységes hátországvédelmi rendszer erősítését szolgálta a polgári védelemnek az újonnan felállított Hátországvédelmi Alakulatok Parancsnoksága állományba történt át-alárendelése.

A szervezet számára az 1987-es év egyik legfontosabb eseménye polgári védelem új oktatóbázisának átadása volt. Az új iskola Budapest közigazgatási határától néhány kilométerre Pécel nagyközségben (1995-től város) épült fel. Az oktatás tartalmában jelentős változást okozott a neutronfegyverek megjelenése. Az ellene való védekezés szabályait beépítették a tananyagba. A 1980-as évek elején kifejlesztett biner vegyifegyverek hatásai, illetve a háromfázisú atomfegyverek hatásai elleni védekezés módja szintén ekkor került be az oktatás programjába. A hivatásos állomány rendszeres, éves felkészítésének anyaga szintén a tömegpusztító fegyverek hatásainak felszámolását, a neutronfegyver hatásai elleni védekezés, a vegyi és biológiai kárterület felszámolását, a szárnyasrakéták felismerését és az ellenük való védekezés módját tartalmazta. A lakosságvédelem legfontosabb módszerének a (távolság- védelmet) kitelepítést tekintették [38] annak ellenére, hogy a nyugati felfogás szerint ez nem kielégítő módja a védekezésnek.

Az 1980-as évek elején új szakasz kezdődött a fegyverkezési versenyben. Az 1981 júniusában „közvetlen szembeállás” néven hivatalossá vált katonai doktrína az Egyesült Államok és szövetségesei tömegpusztító és hagyományos fegyverzetének gyorsütemű fejlesztését irányozta elő. A szembenállás fokozódását jelzi, hogy a fegyverkezés csökkentését szolgáló kezdeményezések, mint Reagan 1981-es javaslata az eurorakéták telepítésének felfüggesztéséről, az 1982. március 16-án bejelentett szovjet moratórium, vagy a június 15-i nyilatkozat, amely szerint nem alkalmaz elsőnek atomfegyvert, éppen úgy hatástalanok maradtak, mint a Reagan elnök által javasolt „0 megoldás”, vagy az 1983. május 3-i Andropov-javaslat. Az 1983. október 24-én a Pershing-II-es rakéták és szárnyasrakéták telepítésére adott válaszként a Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság és Csehszlovákia képviselője bejelentette az atomtöltetű hadműveleti rakéták telepítésének előkészítését az említett országok területén. Új lendületet adott a fegyverkezési versenynek a Reagan elnök által 1983. március 23-án bejelentett „csillagháborús program” (SDI), amely a tervek szerint sebezhetetlenné tette volna az Egyesült Államok területét. Az 1985-ben Genfben, 1986-ban Rejkjavikban, 1987-ben Washingtonban, 1988-ban Moszkvában tartott csúcstalálkozók nem hoztak ugyan átütő sikert, de hozzájárultak a szembenállás csökkentéséhez.

Eközben a világ különböző tájain élő tudósok megpróbálták felméri egy atomháború hatását. Bár az általuk kapott eredmények eltérőek, a legderűlátóbb előrejelzések is százmilliós emberveszteségekkel számoltak [39]. Valószínűleg ez is hatással volt a vezető hatalmak véleményének változására, csakúgy, mint az 1986. április 28-án a csernobili atomerőműben történt baleset1, amelynek hatóereje meg sem közelítette egy kisebb atomfegyverét, ennek ellenére káros következményei máig érzékelhetők számos európai ország egészségügyi statisztikáiban. Henry A. Kisinger véleménye szerint „Abszurd dolog a Nyugat stratégiáját a kölcsönös öngyilkosságra alapozni. A nyugat-európaiak jól tennék, ha nem követelnék tőlünk, hogy erősítsük védelmi stratégiánkat ..., amelyet, ha valóra váltanánk, azzal a civilizáció megsemmisülését kockáztatnánk” [40].

A Szovjetunió Kommunista Pártjának álláspontja szerint: „Elérkezett az ideje annak, hogy felfogjuk napjaink kemény realitásait. A nukleáris fegyver olyan veszélyt rejt magában, amely elsöpörheti az emberiséget a Föld színéről. A biztonság nem alapulhat a végtelenségig, a megtorlástól való félelmen ...” [41].

Az évtized második felének enyhülése hatással volt a magyar katonapolitika alakulására is. A katonai vezetés értékelése szerint csökkent a háború kirobbanásának veszélye és egy esetleges háború esetén az atomfegyver alkalmazásának valószínűsége. [42] Az új helyzetben a Honvédelmi Minisztérium akkori vezetése nem tudott mit kezdeni a polgári védelemmel, nem tudott értelmes célt, feladatot szabni számára, nem ismerte fel annak lehetőségeit. A probléma megoldásaként a Polgári Védelem Országos Parancsnokság és a Hátországvédelmi Parancsnokság egyidejű megszűntetésével 1988. július 1-jével létrehoztak egy szervezetet Hátországvédelmi és Polgári Védelmi Parancsnokság néven.

Az 1980-as évek végén a világpolitikában tapasztalható enyhülés, illetve a Közép-Kelet- Európában tapasztalható társadalmi és politikai változások hatására sokan azt a következtetést vonták le, hogy mindenféle fegyveres konfliktus veszélye örökre megszűnt, nincs tovább szükség a polgári védelemre, sőt néhányan a hadsereg létjogosultságát is megkérdőjelezték. Ezzel a szervezet léte bizonytalanná vált, szakmai vezetése meggyengült. [2] Csak átmeneti időnyerést jelentett, hogy a Minisztertanács 1989. november 30-i rendeletével a polgári védelmet a Belügyminisztérium alárendeltségébe utalta.