A középkori aszkézissel való reneszánsz-humanista leszámolás és a filológiai alapú Biblia-kritika kiemelkedő alakja Lorenzo Valla (1405 k.–1457) volt. Nyelvészeti érdeklődése ambiciózus és militáns magatartással párosult. 1431-ben jelent meg az epikureus morált és gondolkodásmódot „rehabilitáló” Gyönyörről (De voluptate) című könyvecskéjének első kiadása. A beszélgetések helyszíne Róma, a szereplők Valla kortársai és egy-egy filozófiai iskola képviselői: Leonardo Bruni az engedékeny sztoikus, Panormita (Antonio Beccadelli) az élet élvezését tanító epikureus, Niccoli viszont a szigorú keresztény erkölcsöt védi. A Cicero egyik dialógusát alapul vevő mű nem egyszerűen azt állapítja meg, hogy az ember eredendően (bűnbeesés) nem romlott, hanem azt magasztalja, ami a keresztény tanítás szerint a rossz egyik forrása. A második kiadás Az igaz és a hamis jóról (De vero falsoque bono, 1433) címen látott napvilágot, a teológiai szempontból különösen „kínos” részeket átdolgozta. Isten testből és lélekből álló egész embert teremtett, a hívő se csonkítsa meg önmagát: élvezze a lélek mozgásait, a test derűjét és vidámságát. „Testünk fénylőbb a déli napnál.” A divina voluptas égi áldás, a paradicsom előérzete, egyfajta szentség. A szüzesség az emberi nem hajótörése, az aszkézis nem tetszik Istennek, s értelmetlen. (A megjelenést botrány követte.)