Az aranykor sajátos terméke és irodalmi műfaja a pikareszk (vagy kópé-) regény, amely – a még élő lovagregény és pásztorregény népszerűsége mellett – a társadalom új szemléletén alapuló realizmus diadala. E regények főhőse az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó pícaro (csavargó), aki olykor bűnözőkhöz csapódva, a spanyol valóság talaján két lábbal állva gúny tárgyává teszi csak a nemesi rangjukban tetszelgő hidalgók (nemesek) Spanyolországát. A műfaj születését az irodalomtörténet 1554-től számítja, amikor megjelent egy névtelen szerzőtől a La vida de Lazarillo de Tormes, majd 1599-ben Mateo Alemán kivételes sikerű Guzmán de Alfarache című regénye. A kópéregények számos különös jeggyel rendelkeznek, de mindegyikben vannak olyan közös vonások, amelyekből meghatározhatók a műfaj általános sajátosságai. Ilyen állandó elem maga a főhős, a pícaro, egyfajta antilovag, aki a társadalmi konvenciókon kívül él, magatartása csaláson, ravaszságon alapul, a becsület kódexének normáin könnyedén átlép. Jellemének fontos része a szabadságvágy. A kópéregények főszereplője saját kalandjait meséli el, felvázolva még a családfáját is. A cselekmény így kettős idősíkban zajlik. A főhős egyszerre szerző és szereplő: mint szerző a jelenben él, s elmeséli a múltban történteket. A pikareszk regényt erős moralizálási szándék vezeti. A helytelen viselkedés mindig elnyeri büntetését. A szatirikusan fogalmazott, erősen társadalomkritikus regények cselekménye megállíthatatlanul vezet a végkifejlet felé.