A klasszicista értékrend felbomlásának első jele Joseph Warton két részletben 1756-ban és 1782-ben kiadott Pope-tanulmánya, melyben a szerző az igazi költészet legfontosabb ismérveként a pátoszt és a fenségest jelöli meg, s következtetésképp kijelenti, hogy az angol költészettörténet élvonalát Spenser, Shakespeare és Milton képviseli, Alexander Pope pedig csak a második osztályba sorolható. A 18. század második felének meghatározó egyénisége, Samuel Johnson (1709–1784) azonban még a klasszicista értékrendet képviseli kritikai munkásságában és szépirodalmi tevékenységében. Egyénisége (melyet James Boswell életrajza örökített meg az utókor számára) nagyobb hatással volt az irodalmi ízlés történetére, mint szépírói munkássága. 1764-ben alapította meg „irodalmi klubját”, s ezen keresztül páratlan tekintélyre tett szert mint irodalomszervező és műítész. Juvenalisimitációkként írott, keresztény sztoicizmust hirdető szatíráin (London, 1738; Az emberi vágyak hiúsága, The Vanity of Human Wishes, 1749), filozofikus meséjén (Rasselas, 1759) és a különböző maga alapította és mások által szerkesztett folyóiratokban megjelentetett esszéin kívül tevékenysége még három területen volt jelentős. Szótárán (The Dictionary of the English Language) hét éven át dolgozott, s 1755-ben adta ki, hogy hozzájáruljon „a nyelv tisztaságának fenntartásához”. A szótárban irodalmi művekből vett példák nyomán kodifikálta korának irodalmi nyelvét. 1765-ben jelent meg Shakespeare-kiadása, melynek bevezetője és a drámákhoz írt elemzései nagy szerepet játszottak Shakespeare átértékelésében s a romantikusok Shakespeare-kultuszának kialakulásában. Dr. Johnson Shakespeare nemzeti jellegét hangsúlyozta, s bár elismerte a klasszicista szabályok elleni vétségeit, kiemelte, hogy mint a „természet költője… Shakespeare tükröt emelt az olvasó elé, melyben az élet látható”. 1779 és 1781 között jelentek meg egy angol költők műveiből összeállítandó sorozat bevezetőiként megbízásra írt tanulmányai A költők élete (Lives of the Poets) címmel. A 17. század végi és a 18. századi költészetből válogatva ötvenkét költőt emelt be a klasszicista panteonba; a Drydenről, Swiftről, Addisonról, Thomsonról és Pope-ról írt elemzése kiváltképp jól tükrözi korának ízlését és saját klasszicista értékrendjét.