Walter Scott (1771–1832), a romantikus történelmi regény megteremtője a 19. század során Byronéhoz mérhető hatással volt az irodalomtörténet menetére (Goethe, Stendhal, Victor Hugo, Balzac). Scott költőként kezdte pályáját. Lírai betétekkel átszőtt elbeszélő költeményei a skót határvidék legendáit dolgozzák fel, egy babonás, boszorkányos, kísértet járta középkori világot kínál bennük az olvasóknak: Az utolsó regös éneke (The Lay of the Last Minstre, 1805); Marmion, 1808; A tó asszonya (The Lady of the Lake, 1810); A szigetek ura (The Lord of the Isles, 1818). Byron fellépéséig Scott volt az elbeszélő költészet fejedelme, Byron keleti meséivel azonban nem tudott versenyezni, s ekkor áttért a regényírásra. Első regényében (Waverley, 1814) azonnal rátalált a hajlamainak, érdeklődésének leginkább megfelelő témára és mesetípusra: a skót közelmúltból meríti tárgyát, az 1745-ös jakobita felkelés áll a cselekmény központjában, melybe belekeveredik egy középszerű angol fiatalember, aki ily módon szembesül a Skót-felföld klánjainak vonzó, de számára idegen világával. Az emlékezetben még megőrzött történelem és a fikció keveredik a következő nyolc, ún. Waverley-regényben is, melyekben ezt az alapszituációt variálja: a skót politikai és vallási ellentétek vonzáskörébe kerül egy semleges, általában angol megfigyelő, akit érzelmi motiváltsága döntéshelyzetbe kényszerít (pl. Guy Mannering, 1815; Puritánok utódai, Old Mortality, 1816; Rob Roy, 1818; Midlothian szíve, The Heart of M., 1818). Scott a későbbiekben még mélyebbre megy vissza időben, és az angol, illetve az európai történelemben keres hiteles környezetet a cselekményekhez; az Ivanhoe (1819) a középkori lovagvilágot eleveníti fel, a Kenilworth (1821) az Erzsébet-kori Angliát, a Quentin Durward (1823) XI. Lajos francia udvarát. Ezekben nehezebb hitelességet adnia a szereplőknek, nehézkesebb a mesevezetés, és erőltetettebb a nyelvhasználat.