A pályafutása elején elismert, halála után évtizedekre elfelejtett, majd a 20. században az amerikai és világirodalom klasszikusává nőtt Herman Melville (1819–1891) egzotikus, izgalmas tengerészregényeiben és bonyolult jelképiséggel terhelt egyéb írásaiban az egyén kényszerű elszigetelődésének kérdéseivel, a jónak és a rossznak az emberi lélekben munkáló ellentétével, a világ alapvető filozófiai dilemmáival vívódott. Tizenhárom éves volt, amikor apja meghalt, és óriási adósságot hagyott családjára. Iskoláit korán abba kellett hagynia. Egy ideig mint boltossegéd, gazdálkodó, banki alkalmazott és tanító dolgozott, majd 1839-ben egy Liverpoolba induló kereskedelmi hajóra szegődött. Ezt az élményét írta meg később Redburn (1849) című regényében. Életének döntő fontosságú eseménye volt, amikor 1841-ben újra tengerésznek állt egy bálnavadászhajóra, és csaknem négy évig maradt távol hazájától. A Csendes-óceán déli részén levő Marquesas-szigetnél megszökött a hajóról, három hónapig kannibálok között élt, majd Tahitiba menekült. A Hawaii-szigeteken a haditengerészet kötelékébe lépett, majd Bostonban leszerelt. „A bálnavadászhajó és a fregatt volt az én Harvardom és Yale-em”– mondotta később. A polinéziai szigetvilágot paradicsomi édenkertnek bemutató Typee (1846) című első regénye a trópusok színes, boldog és bűntelen taipai közösségének bemutatásában az eszményi társadalom képét rajzolja meg. A nagy közönségsikert aratott mű folytatásának szánt Omoo (1847) már kesernyésebb színekkel festi le a tahitiak magasabb fokú, de éppen ezért romlottabb civilizációját. Ez a ma is olvasmányos két kalandregény egyben megelőlegezi a későbbi művekre is jellemző szerkesztési és technikai módszerét: az önéletrajzi elemek és alapos kutatómunka eredményeinek ötvözését, az egzotikus és távoli színhelyek iránti vonzódását, a fejlett civilizáció és a primitív élet szembesítésének írói fogását, az egyházi ortodoxia és a természetes vallási értékek közötti ütközések szemléletes kiemelését. Első személyben előadott, realisztikus tengerészregénynek indul a Mardi (1849) is, egy ponton azonban nehezen követhető, a korabeli társadalmak és országok jelképes és kritikus bemutatásának szánt, J. Swiftet idéző szatírába és allegóriába vált. A könyv bukása után ismét egyszerűbb, kalandos tengerészregényt írt: a Fehér zubbony (White Jacket, 1850) hadihajón szolgáló matrózok megalázó és brutális sorsának szenvedélyes kritikája. Ez a regény – akárcsak a Redburn – egyben beavatási történet is, melyben a fiatal és naiv hős először szembesül a világ erkölcsi és társadalmi gonoszságaival. Ilyen szempontból is kapcsolódik ez a két mű a csak posztumusz kiadásban megjelent Billy Budd (1924) című kisregényéhez, mely egyben az író egyik központi, vajúdó dilemmájának is egyik szimbolikus foglalata: a jóság és gonoszság nyugtalanító kétértelműsége egy olyan világban, mely vonakodik önmagáról kinyilvánítani, hogy melyikhez is tartozik.