A nyelvújítások és nyelvteremtések az irodalmi-kulturális folyamatok változásai során nyilvánvalóvá tették, hogy kizárólag az általánosan elfogadott, egységes nyelvi norma felel meg a nemzeti mozgalommá emelkedő, előbb a kultúra területein jelentkező, majd szélesebb körben is kifejlődő és politikaivá váló emancipációs törekvéseknek, amelyek a nemzeti lét-nemlét-egykori (?) nagylét kérdéseit a nemzetre vonatkozó fogalomrendszer újragondolásakor vetették fel. A regionális, táj- és rétegnyelvek ugyanis csupán egy jól körülírható, szűkebb és nem kulturális közösség terminológiáját voltak képesek kifejezni, mivel egy régebbi és nem feltétlenül műalkotásokban érdekelt nyelvközösség szabályozó tevékenysége által meghatározott érdekek hordozói voltak. Ezzel szemben a szinte minden közép-európai nyelv és irodalom történetében lezajlott nyelvharcot követően egy adott régió nyelvi hagyománya és grammatikai struktúrája vagy egy egyházi (mű)nyelvvel ellentétben irodalmi nyelvvé emelt népnyelv közmegegyezéssé lettek, fordítások és eredeti alkotások segítségével igazolódtak, azaz korszerű terminológia hordozására váltak alkalmassá. Az új irodalmi nyelven tehát megszólalhattak a 19. század eszméi, pontosabban csakis ezen a nyelven szólalhattak meg. A cseh és a magyar nyelvújítás azonban korántsem merült ki új szavak alkotásában, elavultnak hitt, sőt tájszavak is részei lettek az új irodalmi nyelvnek, amelynek létrejöttéhez az első lépéseit megtevő nyelvtörténet is hozzájárult. Mindez lehetővé tette a klasszicizmus és a romantika közötti váltást.