A szlovák és a szerb irodalmi nyelv története ettől eltérő sajátosságokkal rendelkezik. A szlovákban lényegében két létező nyelv jelezte a megosztottságot. Az evangélikusok a králicei biblia nyelvét használták, nemcsak az egyházi kiadványokban és az énekeskönyvekben, hanem a szépirodalomban is. Ez a bibličtinának nevezett nyelv lehetővé tette, hogy a szlovák költők a cseh irodalomban is szerephez jussanak, és csehországi kiadványokban publikáljanak. Így a 19. század első felének viszonylag élénk kulturális tevékenysége egyre jobban kiemelte az egyházi használat szűk köréből ezt a nyelvet, amely ennek köszönhetően a jelentékeny, szlovák és cseh irodalomban egyaránt fontos szerepet játszó költők és művek nyelve lett, egyben a szlovák-cseh közösség igazolása is. Sokáig szlovák evangélikus lelkészek (Bohuslav Tablic, Ján Kollár) és tanárok (Juraj Palkovič) voltak a legnevezetesebb alkotói ennek az irodalomnak. Ján Kollárnak (1793–1852), aki közel 30 évig volt evangélikus lelkész Pest-Budán, a szlávok irodalmi kölcsönösségéről írott röpirata megalapozója lett a szlávizmus minden szláv irodalomban jelen lévő és a 19. század végére politikai felhanghoz jutó törekvéseinek. A szlávság leánya (Slávy dcera; a harmadik, teljes változat 1852-ben jelent meg Bécsben) című művében, amely a disztichonos előhangot követő szonettek sorából áll, Dante mintájára az Acheron folyóval jelzett alvilágba helyezi a szlávok ellenségeit, a szlovákok javán – jelenben és múltban – munkálkodókat pedig a Léthébe. Kollár később heves ellenzője lett az új szlovák irodalmi nyelvnek, ragaszkodván az eredeti össz-szláv, vagyis a csehekkel való közösséget biztosító nyelviség elképzeléséhez.