A lengyel romantika különféle vitapozíciók megformálása során rétegződik, kevésbé értekező prózában, hatástörténetileg jelentősebben olyan drámákban, amelyekben – nem lévén remény arra, hogy a közeljövőben színpadra kerülhessenek – nem kellett tekintettel lenni a színszerűségre, a lengyel színházi hagyományokra, vagyis ahol teljesen új színpadi nyelven lehetett megszólalni. Annál is inkább, mivel az Ősökkel kezdődő és a Słowacki-, Krasiński-színművekkel folytatódó lengyel színműírás a jövőben – Stanisław Wyspiańskival, majd Stanisław Ignacy Witkiewiczcsel az élen egészen Sławomir Mrożekig – nem (vagy kevéssé) követi az Ibsen, Strindberg, Gorkij, Shaw műveivel jelzett európai dramaturgiát. Ezzel szemben részben a romantikus vagy a tragikus irónia nyelvén, részben pedig a viszonylag korán felbukkanó groteszk érvényesítésével előbb átértelmezi a drámai hős alakját, majd Alfred Jarry Übü királyához (1896) hasonlóan módosítja a drámai nyelvet, hogy aztán a francia abszurd drámával összevethető színműhöz jusson el. Słowacki esetében messze nem drámaiatlan gesztus, hogy egy lengyel Hamlet köré építi fel Kordian (1834) című művét, amelyben a cselekvés és a tett, a héroszi lét és az álmodozás között támadt feszültség nem oldódik fel még az élethalál-újra élet dinamikájában sem. A félresikerült merényletterv az úttévesztéseknek, a személyiség önmaga általi félreértelmezésének allegóriájaként is funkcionálhat, az ellenségessé tett-lett világban pedig nem nyílik, nem nyílhat tér az önmagukat messiási küldetéssel felruházó emberek számára.