A 19. század 20-as éveinek végén Cambridge-ben Apostolok néven egy félig-meddig titkos, a politikai és művészi haladást szorgalmazó diákklub alakult, amelyhez 1830-ban csatlakozott Alfred Tennyson és Arthur Henry Hallam, majd a következő generációban Leslie Stephen, később pedig az ún. Bloomsbury-kör minden férfi tagja. Az Apostolok ízlésformáló szerepe a hivatalos kritikával szemben a 19. században, majd a századfordulón nyilvánvaló, s úttörő szerepvállalásukat mutatja, hogy 1839-ben kiadták Shelley Adonaisét a szerző, illetve Keats iránt érzett rajongásuktól indíttatva, amivel a romantika második nemzedékét az érdeklődés előterébe emelték. Amikor Tennyson első kötete megjelent Költemények, főleg lírai versek (Poems, Chiefly Lyrical) címmel 1830-ban, s elmarasztaló kritikát kapott, Hallam éppen Keatsre és Shelley-re, az ő érzelmi normáikra és plasztikus, zenei hatásokban gazdag nyelvezetükre hivatkozott mint mércére, amelynek alapján Tennysont minősíteni tudta recenziójában. E modern költészet meghatározó jegyét Hallam a melankóliában látta, mely hajlamos a költőt befelé figyelésre késztetni, s arra, hogy inkább az egyediben keressen tárgyat magának, mint a közösségi szempontból jelentős kérdésekben. S valóban, Tennyson a Shelley, Keats és Byron által képviselt költői magatartásból indult ki, költészetének érzelmi skálájában a melankólia a meghatározó, de a korai versek személyességéből, ahogy Hallam sürgette, sikerült átlépnie a közösségi érzelmi és erkölcsi dilemmák körébe. A 40-es évek végére a korszak reprezentatív költőjét látták benne. 1850-ben Wordswortht követően poeta laureatus lett. Tennyson volt az első költő, aki a természettudományos szemléletváltás következményeivel s a vallási kétellyel szembenézett, s költészetében a legközérthetőbb módon fogalmazta meg a korszak nagy dilemmáját: egy mechanikus világegyetemben hogyan lehet fenntartani a vallási áhítat bármi formáját és a halhatatlanságba vetett hitet.