A dán Adam Oehlenschläger (1779–1850) az antik költészet helyébe a nemzetinek érzett óészaki mitológiát helyezi és programadó költeményében (Az arany ivótülkök, Guldhornene, 1802) ezt az irányt hirdeti meg. Aladdin vagy a csodálatos lámpás (Aladdin eller Den forunderlige lampe, 1805) című mesedrámájában az Ezeregyéjszaka keleti mesehőséből – a német Tieck nyomán – a dán romantika vidám zsenije lesz, aki addig ismeretlen nyelvi erővel kel életre. Költeményeivel, verses tragédiáival Oehlenschläger a dán nemzeti romantikának talán legnagyobb hatású alakja. Német irányultságát mutatja, hogy több művét saját maga fordítja le németre, sőt Correggio (1811) című drámáját, melyben Michelangelo és Correggio viszonyát mutatja be, mintegy Goethe és a maga helyzetére utalva, először németül írta. Bár szerteágazó, minden műfajban megnyilatkozó irodalmi munkássága élete vége felé mindinkább klasszicizáló, ő az, aki a felvilágosodás elvont költészete helyett a konkrét fantázia erejét, a sagák és a népdal ritmusát, nyelvét honosítja meg a kortárs költészetben. A svéd Esaias Tegnér (1782–1846) fő művében, a Frithiof sagájában (Frithiofs saga, 1825) szintén óészaki témát dolgoz fel. A verses eposzban a főhős zabolátlan viking tulajdonságait levetkőzi, illetve megszüntetve megőrzi azáltal, hogy ezeket legyőzi, és már tulajdonképpen keresztényi vonásokkal ötvözi. Ezzel a témával és a sokoldalú verselési formával Tegnér korának valóságos kultuszművét, bestsellerét, az északi romantika egyik központi művét hozta létre, mely az egyik legtöbbet fordított svéd mű lett a 19. század első felében (egyes részeit Goethe még a svéd megjelenés előtt olvasta fordításban).