A nemzeti romantika korának Északon is kulcsfontosságú feladata a népköltészet, az orális nemzeti irodalom feltárása. A már korábban is nyomtatásban olvasható dán népballadák 1812 és 1814 között (Werner Abrahamson, Rasmus Nyerup és Knud Lyhne Rahbek kiadásában), majd 1850-ben Sven Grundtvig gyűjtésében újabb jelentős és nagy sikerű kiegészítést nyernek. Mellettük a norvég népmesék és népmondák válnak európai jelentőségűvé. Peter Christen Asbjørnsen (1812–1885) és Jørgen Moe (1813–1882) gyűjtésében és irodalmi feldolgozásában (Norvég népmesék, Norske Folkeeventyr 1841; Norvég tündérmesék és népmondák, Norske Huldreeventyr og Folkesagn 1845–1846) első ízben rögzül írásban a norvég nemzeti kulturális emlékezet egyik alapvető, addig csak orális része. Méltán vívják ki a Grimm testvérek dicséretét. Keretes elbeszélő szerkezetük és nyelvezetük révén közvetítő stratégiákat is kínálnak a fennálló írásbeli tradíció, azaz a dános, polgári és az újnorvég, dialektusokra épülő szóbeli irodalmi formák között. Így központi szerepet játszhatnak egy történelmi pillanatban, amikor a négyszáz éves dán fennhatóság után relatív függetlenséget elnyert nemzeti állam, Norvégia kulturális identitásának felmutatása sürgető feladat. Az irodalmi folytonosság bizonyításával teljesítményük sokban hasonlítható Lönnrot munkásságához a Kalevala (1849) és Kanteletar (1840) kiadásával kapcsolatban, mint ahogy népmeséik és népmondáik az észt nemzeti eposz, a Kalevipoeg súlyához és szerepéhez.