Ibsen kortársa és küzdőtársa a szintén norvég Bjørnstjerne Bjørnson (1832–1910), akit éltében a világ, főképp Skandinávia éppúgy (el)ismert, mint Ibsent, hiszen a korszak jelentős irodalmi és közéleti személyisége volt. Az irodalom minden műfajában jelentőset alkotott, a norvég himnusz szerzője, több versét Edvard Grieg zenésíti meg. Szuggesztív egyéniségével a skandinavizmus, azaz az északi összefogásért küzdő szellemi mozgalom egyik zászlóvivője; az elnyomott kis népek egyik európai szószólója. Ő az első skandináv író, aki Nobel-díjat kapott (1903). Prózai művei közül a legmaradandóbbak úgynevezett parasztelbeszélései (pl. Synnøve Solbakken 1857; Arne 1859), melyekben a nemzeti néplélek szilajságának keresztény keretekben való megszelídítése a központi gondolat. Ezek az elbeszélések gondolatilag és szerkezetükben is még a nemzeti romantikában, a romantikus mesében gyökereznek, de friss, közvetlen hangjukkal, mely a valóságos, beszélt nyelvet beemeli az irodalomba, társadalmi érzékenységükkel azon túl is lépnek. Drámáiban Ibsenhez hasonlóan vet fel aktuális társadalmi problémákat, melyek a szexuális képmutató erkölcsöt éppúgy elítélik (Egy kesztyű, En Hanske, 1883), mint a kapitalista pénzügyi machinációk erkölcsét (A csőd, En Fallit, 1875), vagy a hit és a „földi” körülmények, illetve eszme és társadalmi valóság közti feszültségre épülnek (Erőnkön felül, Over œvne første stykke, 1883; Over œvne andet stykke, 1895).