Az ausztriai osztrák modernség egyik legfontosabb törekvése a naturalizmus meghaladása volt, amely a realista-naturalista esztétikai igényekkel szemben a szecesszió ← ornamentika-felértékelését és az impresszionizmusként jellemzett látás- és írásmódú műfajt, az esszét helyezte a középpontba. A szerelem hagyományos idealizáló megjelenítésével szemben pedig az akár morbiditásba hajló szexualitást igyekezett elfogadtatni. Ezzel párhuzamosan a 19. században népszerűvé vált és mintegy a „polgári kor eposzának” tekintett nagyregény mellett polgárjogot, egyenrangúságot szerzett a novellának, a kisprózának és a prózaversnek is. Bécsben leginkább Peter Altenberg (1895–1919) jeleskedett ezen a téren. A könnyed, frivol hangvételű, ám szigorúan komponált rövidpróza látszólag jelentéktelen, nemegyszer minden fölösleges mozzanattól megfosztott eseményeket vázol föl, hogy az előadás belső ritmusa, zeneisége vagy sok esetben egy nemzedék életérzését érzékeltető utalásai segítségével sejtesse a felelőtlennek tetsző bohémság mögött rejlő (a Márai Sándor által megfogalmazott „valami nincs rendben”) rossz érzést. A gondtalan jelen felszíne alig-alig fedheti el, hogy talán nem is oly távol pusztító erők készülnek megsemmisíteni ezt a tetszetős, ám valójában ideiglenesnek hitt világot. Johann Strauss Denevér című operettjének egyik sora a fenyegetettségről tudomást venni nem akaró kedélyes Bécs jellemzője lett: boldog, aki felejti, ami úgyis megváltoztathatatlan.