A század francia irodalmának két világháborút kellett gyökeresen különböző feltételek között megemésztenie. Az első világháború fokozatosan vált totális háborúvá, de már kezdettől – a frontokon küzdő hadseregek és a hadigazdaság mellett – legfontosabb tényezője a propaganda volt. Ebben teszik magukat nélkülözhetetlenné a tollforgató értelmiségiek, köztük az írók. Kevesen tudják kivonni magukat ebből a kollektív pszichózisból. Romain Rolland (1866–1944), a Jean-Christophe mélyen pacifista írója a kevesek közé tartozott. A semleges Svájcban érte a világháború kitörése, s első reakciója a döbbenet: „Borzasztó élni az eszeveszett emberiség közepette, és tehetetlenül szemlélni a civilizáció csődjét” (Napló, 1914. augusztus 4.). Cikksorozat írásába fogott a Journal de Genève lapjain, s ki merte mondani, hogy nemcsak „porosz imperializmus” (vagyis uralmi politika) létezik: „Többé-kevésbé minden népnek megvan az imperializmusa…” Rolland fölemelte szavát a hazugság, a szervezett gyanakvás és gyűlölködés ellen, miközben Franciaországban hazaárulónak kiáltották ki. Cikkeit, egyre nagyobb visszhangot keltve, kötetben is kiadta 1915-ben. A következő évben, nemcsak irodalmi munkásságáért, hanem békeapostoli tevékenységéért is, megkapta a Nobel-díjat. „1914 óta – írta Rolland-életrajzában (1922) Stefan Zweig – Romain Rolland egészen egy az eszményével és a küzdelmével. Most már nem író, nem költő, nem művész, nem egyén többé. Európa hangja ő, Európa legmélyebb gyötrelme közepette. Ő a világ lelkiismerete.”