A szürrealizmus legnagyobb költőjének tartott Éluard (1895–1952) egész élete, egyik verscímével szólva, a szerelemért és szabadságért élő ember tapasztalataiból táplálkozó „végetnemérő költemény”. A szürrealisták közül ő volt a legnépszerűbb, és ő hatott a legerősebben a fiatalabbakra (példaként Guillevic említhető). Nála minden költészetté válik: a dolgok (a homok, a fa, az eső, a „narancskék” föld) éppúgy, mint a szerelem vagy a szabadságszeretet, amiről egyik legszebb verse, a német megszállás alatt írt Szabadság (Liberté, 1942) énekel. „Paul Éluard költészete – mondotta 1948-ban, első magyarországi látogatása alkalmából a Zeneakadémián tartott beszédében barátja, Illyés Gyula – közvetlenül azt a költői vonalat viszi tovább”, amelynek „nagy állomásait Baudelaire, Lautréamont, Rimbaud, Apollinaire nevével szokás jelölni.” Költészetének legelmélyültebb elemzője, Vajda András pedig így jellemezte Paul Éluard. Költészet és retorika című munkájában: „Éluard-ról írni körülbelül annyit jelent, mint feltérképezni a francia líra fél évszázados fejlődését, s feltérképezni a líra századunk adta lehetőségeit, amelyeknek szinte páratlanul széles skálája valósul meg Éluard életművében”, ráadásul olyan költő, „akinek művében aligha jelölhetők ki csúcspontok: kevésbé termékeny költőknél is ritka a költői értékeknek az az egyenletesen magas szintje, amivel Éluard-nál találkozunk”. A húszéves költőről mondta Illyés Gyula 1960-as esszéjében: „Éluard olyanféleképpen szólalt meg, mint a mesebeli gyermek, aki rámondta a királyra, hogy meztelen. Egy agyoncifrázott, agyonbonyolított költészetbe vitte vissza a keresetlenséget.”