Aragon (1897–1982) akár a század tanújának is nevezhető, noha nemegyszer találta magát, elsősorban a kommunista mozgalomban vállalt szerepe miatt, a vádlottak padján. Irodalomtörténeti és írói jelentőségét ma már nem nagyon vitatják, a homo politicus azonban továbbra is megosztja közvetlen utókorát. Zaklatott ifjúsága éveiben a reménytelenségnek olyan mélységeit járta meg, hogy alig túl a harmincon, 1928 kora őszén Velencében még öngyilkosságot is megkísérelt. Pedig akkor már tagja volt a kommunista pártnak. Csakhogy míg egyfelől ilyen döntésre szánta el magát, másfelől meg kellett küzdenie saját démonaival is. Húszéves volt, amikor fény derült származása titkára: éppen a frontra indult, mikor „idős nővére” közölte vele, hogy valójában a szülőanyja, s hogy azért kényszerült ezt a körülményt elhallgatni, mert házasságon kívül született. Apja, Andrieux úr, ráadásul rendőrprefektus, aki a családban addig a gyám szerepét játszotta… Így kapott Aragon életre szóló leckét egy bizonyos erkölcsi rendről, amely ellen már csak ösztönösen is föl kellett lázadnia. Hogy ez a lázadás a szentesített polgári értékek ellen hogyan ismert magára előbb a dadaisták mindent tagadásában, majd a szürrealista mozgalomban, melynek Aragon egyik vezéralakja lett, ma már eléggé ismert ahhoz, hogy részletezni ne legyen szükséges. Az Örömtűz (Feu de joie, 1920) vagy az Örökmozgó (Le Mouvement perpétuel, 1926) költője, a Párizsi paraszt (Le Paysan de Paris, 1926) nem kevésbé költői regényírója, aki a fény és a rejtelmek városának annyi ihletett festője és krónikása után még mindig tudott újat mondani e város szerelmeseinek, már régóta az irodalomtörténet lapjairól tekint ránk vissza. Holott Aragon hat és fél évtizedet átfogó pályáján ez csupán az első nagy nekifutás volt, az első kísérlet annak a „játékszabálynak” az alkalmazására, amelynek lényegét 1921-ben egy másik regényében így határozta meg: „halálunk előtt minden irányban el kell érnünk szélső határainkat”.