Gide (1869–1951) műveivel, eszméivel, de egyéniségével is kivételes hatással volt korára. A saját vagyonnal bíró kiváltságosak nem éppen népes családjához tartozott, s így átadhatta magát az egymással egyébként folytonos párbeszédet folytató két uralkodó szenvedélyének: a szüntelen önvizsgálatnak és az irodalomnak. Személyiségének alakulására rányomta bélyegét anyjának (különösen a nemiség terén érvényesülő) rendkívül szigorú puritanizmusa. Ifjúsága a „fölszabadulásért” vívott állandó küzdelem volt: erről tanúskodik húszéves kora óta vezetett naplója, s ennek sikeres kimeneteléről számolt be lírai hangon az élet örömeit és élvezetét hirdető himnikus prózája, a Földi táplálékok (Les Nourritures terrestres, 1897). Az André Walter füzetei (Les Cahiers d’A. W., 1891) az azonosságkeresés, a narcisztikus önszemlélet és az írói útkeresés jegyében született önvallomás. Korai művei közül kiemelkedik a műfajilag nehezen besorolható Ingoványok (Paludes, 1895). Minden rendhagyó benne: a cím, a dedikáció, az előszó, a mese, a tükröztetési technikákat előszeretettel alkalmazó elbeszélőmód és a kompozíció. Az Ingoványokban az 1970-es évek kritikája az „új regény” előfutárát ismerte föl. Maga Gide, amikor mintegy harminc évvel később, hírnévtől övezve megvonta „pályája” mérlegét, némi keserűséggel állapította meg: „Egész »pályafutásom« során jóformán csak kudarcokat ismertem, sőt elmondhatom, hogy a kudarc gyalázata a mű jelentőségével és eredetiségével volt arányban, úgyhogy a legcsúnyábbul az olyan művekkel jártam, mint az Ingoványok, a Földi táplálékok és A Vatikán pincéi.” (Napló [Journal], 1922. július 15.)