Közben egy új műfaj indult fejlődésnek, a szónoklás. Nem mintha korábban nem lettek volna kiváló szónokok (Periklész legendásan nagy hatású szónok volt), de a Kr. e. 5. század közepétől kezdenek a szónoklás tanával is foglalkozni, előbb inkább csak gyakorlati, hamarosan elméleti szempontból is. Ez utóbbi elindítása Gorgiasz (kb. Kr. e. 483–375) nevéhez fűződik. Gorgiasz jelentősége az irodalom szempontjából többszörös. Ő fedezte fel és tudatosította a prózában rejlő hatáslehetőségeket az ún. gorgiaszi alakzatok alkalmazásával, amilyen az ellentét, az egyenlő hosszúságú tagmondatok, a hasonló hangzású, de ellentétes jelentésű szavak szembeállítása és a hasonló mondat- vagy tagmondatvégződés. Ő tudatosította (amit természetesen minden jó előadó ösztönösen addig is gyakorolt), hogy a szöveget úgy kell alakítani, hogy az a szöveg mondójához, a tárgyhoz és a hallgatósághoz illő (prepon) legyen. A nyelvet önálló, a valóság egyéb részeitől független létezőnek tartotta, a nyelvi műalkotás vonatkozásában tehát azt felvetni, hogy a valóság egyéb részeihez képest igaz-e, nincs értelme. A nyelvi műalkotás feladata, legyen az költemény vagy szónoki beszéd, hogy meggyőzzön valamiről, elhitessen valamit – az igazság úgysem megismerhető. Gorgiasz azt akarta bizonyítani, hogy a műpróza (a szónoklás) ugyanolyan hatást tud tenni a hallgatóra, mint a költészet (elsősorban a tragédiára gondolt), a kettő között csak a verses vagy nem verses forma a különbség. És valóban: szónoklatainak szómágiájával valósággal megbabonázta hallgatóságát.