Maradandó hatást gyakorolt korára és általában a modernista irodalom fejlődésére az osztálytermekben világszerte leggyakrabban tanított amerikai író, a már életében legendává lett és nemzetközi kultúrhősként tisztelt Ernest Hemingway (1899–1961). Háborús regényeiben és későbbi realista-naturalista írásaiban az emberi méltóságot őrző kitartást, egyfajta sztoikus hősiességet és bátorságot kifejező eszmeiségével, valamint nyelvi eszközeinek az imagizmus eljárásait idéző takarékos tömörítettségével a modern kor emberének világlátását, viselkedési titkait, helytállásának lehetőségeit vizsgálta. Hatása leginkább abban nyilvánvaló, ami a tágabb értelemben vett stílusként értelmezhető: nyelvi stílus, életstílus és erkölcsi stílus. Az előbbi egyrészt a szikár, lemeztelenített, szándékoltan díszítetlen, rövid, egyszerű mondatokból építkező, minimalista, hűvösen objektív, aláfogalmazó (understated), realisztikus újságírói nyelv,53 másrészt az impresszionisztikus, ritmikus mondatszerkesztésű, gyakran költői hangütésű próza ötvözéséből jött létre. Olyan hatékonyan tudta a „hely érzetét” (Henry James terminusa) visszaadni, hogy legtöbb művét csekély átdolgozással filmesítették meg. A műveiből kiszűrhető életstílus és morális stílus a világ szemrevételezésének új módjából és az író kiábrándult életszemléletéből fakadt: a világ alapvetően küzdelmes és barátságtalan hely, melyből mindig a sarokba szorított ember kerül ki sebzetten. A viselkedés helyességének próbája a fennmaradásért való létküzdelem hogyanja, a szembeszegülés vállalása, az összeszorított ököllel kiharcolt életben maradás. Írói világában az eszményínséget a szerelem, a romlatlan természet, a „természetes” cselekvés, a kalandkeresés és bizonyos rítusok oldják fel olykor. Hőseinek nagyra becsült erényei: a vesztes helytállásában és kitartásában megnyilvánuló emberi méltóság, egyfajta sztoikus bátorság, a személyes tisztesség, a sportszerűség viselkedési szabályainak betartása, a mesterkéletlen egyszerűség. T. S. Eliot intellektualizmusa nélkül Hemingway az Eliot korai költészetében diagnosztizált „puszta ország” világát, a modern kor lelki káoszát és irányvesztését mutatta be – de nem kínálta gyógyírként Eliot késői költészetének vallási vigaszát.