E korszak irodalmi szempontból is minden bizonnyal legjelentősebb alakja Szent Ágoston (354–430), aki egy személyben teológus és egyházatya. Pogány apának és keresztény anyának (Szt. Mónika) gyermekeként látta meg a napvilágot, és sokáig távol tartotta magát az egyháztól. A rhetorica tanára lett, s ennek megfelelő széles műveltséget szerzett magának, alapvetően neoplatonista filozófiai tájékozottsággal. 387-ben tért meg, részben Ambrosius (Szt. Ambrus) hatása alatt, részben saját megvilágosodása következtében: Rousseau-éhoz hasonló erejű és művészileg legalább vele egyenértékű önvallomásában fogalmazza meg azt a gyónását, amely egyúttal teljes meggyőződéssel vall az isteni kegyelemről is (Vallomások – Confessiones). Szinte valamennyi műfajban alkotott: a néha moralista, néha vallási és filozófiai értekezés számba menő levelektől kezdve a valódi filozófiai értekezéseken és dialógusokon át egészen a vallási kommentárokig, szentbeszédekig és a legnagyobb műig, mely Az Isten államáról (De civitate dei) címet viseli. Ez összetett apologetikus-teologikus és történetfilozófiai alkotás 22 könyvben. Augustinus meggyőződése, hogy a történelem célja nem az ember anyagi boldogulása, hanem az isteni akarat beteljesülése; a történelem alanya pedig nem egy nép, nem egy birodalom, hanem maga az egész emberiség. Bár Augustinusnál sok platóni, cicerói, sallustiusi és egyéb gondolat felbukkan, mégis nyilvánvaló különbségek vannak az ő elképzelései és amazok államelméleti felfogása között. Ilyen az egyházatya antiracionalizmusa, amennyiben az égi állam útja a történelem során nem a ratio, hanem a revelatio (a megvilágosodás) révén kísérhető nyomon. Szakítása az antik történelemfelfogással mindenesetre két ponton látszik a legradikálisabbnak. Egyfelől szakít azzal a klasszikus életérzéssel, amely a közösséget a koszmosz leképzésének tartotta. Másfelől olyan világidőről beszél, amely a világ teremtésének és Krisztus testet öltésének egyszeriségére épül, s ettől, illetve ezen át fut egyenes vonalúan Krisztus újbóli visszatéréséig, amikor is az időnkívüliségbe torkollik. Ez a felfogás kizárja a periodikus visszatérés oly sűrűn megfogalmazott antik tételét.